“A fiam felkapott székestől, és felvitt a lépcsőn a szülőire” – anyák kerekesszékben

A két édesanyával egy bevásárlóközpontban találkoztunk. Azért ott, mert ez akadálymentes, és mindenkinek viszonylag egyszerű ide eljutnia az otthonából. Monika, aki így, rövid “o”-val írja a nevét, Istvánnal, a 23 éves fiával jött. Niki egyedül, mert az ő gyereke iskolában volt.

Moni története: “Az általános iskolájába nem tudtam bemenni, mert építettek ugyan nekem egy rámpát, de az inkább síugrósánc volt”

Moni az elsők között volt Magyarországon, aki kerekesszékesként gyereket vállalt. A kilencvenes években ez nagyon ritkán fordult elő, még az orvosok sem voltak felkészülve rá.

– Húszévesen egy autóbalesetben sérültem meg, azóta élek kerekesszékben. A baleset után nagyjából két évet töltöttem kórházakban és rehabilitációval. Azután szerelmes lettem. Úgy terveztük, hogy esküvő után lesz csak gyerekünk, de az élet másképp hozta. Terhes lettem. Amikor a teszt pozitív lett, elmentem a kórházba, és bejelentkeztem egy nőgyógyászhoz. Ő megerősítette, hogy gyereket várok, majd megkért, hozzak egy szakvéleményt a rehabilitációs orvosomtól, hogy képes vagyok kihordani egy gyereket. Vittem, így aztán elvállalt. A terhességem teljesen normálisan zajlott, nem jártam többet vagy máshogy orvoshoz, mint az összes többi kismama. Ami más volt: én nem érzek deréktól lefelé szinte semmit, és kerekesszékkel közlekedem. A kilencvenes években még a kórházba is nehezen jutottam be, nem voltak rámpák, nem volt akadálymentesítés, szóval, nem volt egyszerű. A nőgyógyászom szerint egyébként én vagyok az ideális kismama: nem ugrálok, nem lépcsőzöm, nem rohangálok, tehát teljes biztonságban van a hasamban a baba. Simán szültem, vagyis császármetszés nélkül, fájás- és szívhangjelzővel a hasamon. Az összehúzódásokat nem éreztem, csak ha a hasamra tettem a kezem.”

Moni és fia, István

Moni hangosan felnevet, és a 23 éve született fiára, Istvánra néz.
– Mintha most lett volna, minden pillanatra emlékszem! Az orvos azt mondta, az egy tévedés, hogy az anyuka nyomja ki a gyereket, mert a kisbabák saját magukat tolják ki a világba, szóval nekem is menni fog. Kicsit sem fájt, tudom, ti azt mondjátok, hogy baromira fáj a szülés. 16 óra 20-kor folyt el a magzatvizem, 22 óra 20-kor megvolt István, 3 kg 15 dkg volt és 47 centiméter – közben szeretettel néz az egykori háromkilósra. Kicsit könnyes is Moni szeme, pedig nem az a sírós fajta.

Hogyan gondoztál egy csecsemőt? Voltak ehhez eszközök akkoriban? Speciális kiságy, pelenkázó…

– Á, egy túrót, nem volt semmi! Mire István megszületett, addigra az apukája eltűnt, úgyhogy kreatívnak kellett lennünk! Akkoriban a szüleimnél laktunk, és egy állati ügyes asztalos rokonunk valósította meg, amit én kitaláltam. Mivel nagyot nem tudok hajolni a kerekesszékemből, mert akkor kiesek, ki kellett találni, hogyan teszem be biztonságosan a picit a kiságyába. Addig gondolkodtunk, amíg egy olyan babaágyat találtunk ki, aminek az elején egy horgászháló van, betettem a kicsit az ágyba, és rögzítettem a hálót. Az is fontos volt, hogy olyan magas legyen, hogy alá tudjak gurulni a székemmel. A pelenkázónál is ez volt a fő szempont! – Moni megint hangosan nevet. – Nem volt egyszerű kitalálni, de szuperül működött. Aztán, amikor már mászott, ki kellett találnom, hogyan emelem fel a földről Istit anélkül, hogy orra esnék. Általában a kombidresszénél fogva megragadtam a grabancát, és úgy került az ölembe. Babakocsiban nem tudtam tolni és sétáltatni, ez a szüleimre maradt, fél kézzel lehetetlen lett volna. Amikor már tudott ülni, akkor magamhoz kötöttem egy kendővel, és aztán együtt gurultunk.

Később, amikor már járt, hogyan tudtad elkapni a fiadat?

– Tudod, ez állati érdekes, mellőlem nem futott el soha. Az anyukámtól vagy a tesómtól igen, tőlem soha. Tudta, ösztönösen érezte már egészen kisfiúként is, hogy ezt nem szabad. Tekintettel volt rám, pedig sosem tanítottam ezt neki.

Mi volt az oviban? Egyáltalán hogyan kerestetek óvodát?

– Négy ovi is volt a közelünkben, és azt választottam, ahol a legkevesebb lépcső volt. Ne felejtsd el, a kilencvenes években járunk, akadálymentes hely szinte egyáltalán nem létezett! A konyha felől mentünk be, mert ott csak egyetlen nyolccentis fellépővel kellett megbirkóznom.

Hogy fogadtak benneteket?

– Furán. Féltek tőlem. Még nem volt kerekesszékes anyukával dolguk. Például kérték, hogy mi csak tízre menjünk, mert a többi gyereket összezavarná reggel az érkezésünk. Nem is értettem. Mondtam, hogy erről szó sem lehet, mi is nyolcra megyünk, mint a többiek. Nem akartam, hogy Isti másmilyen legyen miattam. Bementem, gurultam a gyerekekkel egy kört, válaszoltam a kérdéseikre, és ennyi elég is volt. A gyerekek baromi okosak, sokkal okosabbak, mint a felnőttek. Volt olyan szülő, aki elhúzta a gyerekét a játszótéren az én fiamtól, akkoriban még azt gondolták, hogy aki kerekesszékben ül, az koszos, ápolatlan, nem kell a közelébe menni.

Te ebből emlékszel bármire is? – fordulok a már felnőtt Istvánhoz.

– Nem, semmire. Nekem az volt a legtermészetesebb dolog a világon, hogy az édesanyám kerekesszékben ül. Soha nem okozott ez nekem gondot. Mindig voltak barátaim, teljesen normális gyerekkorom volt.

– Sokat nevettünk! – veszi át a szót Moni. – Volt egy bazi nagy bojtos sapkája a gyereknek, beült az ölembe és gurultunk az oviba. A bojt meg végig csiklandozta az orromat. István erre még rá is tett egy lapáttal, alig láttam az utat a bojttól meg a nevetéstől.

Mikor segített először neked a fiad valamiben?

– Úgy kétéves lehetett, amikor nem tudtam levenni valamit a polcról, és eszembe jutott, hogyha őt megemelem, akkor talán eléri. Ketten mindig minden sikerült!

Moni ma a saját cégében dolgozik a fiával, kerekesszékeket forgalmaznak és javítanak. Önálló családi házban élnek, Moni autót vezet, van szerelme, van hobbija. És persze egy fia, aki ma már bármiben tud segíteni az édesanyjának, és segít is. Persze az életük nem volt tündérmese, sok nehézséget kellett leküzdeni, míg idáig jutottak. Faggatózom, mire emlékszik, ami rossz volt, vagy megoldhatatlan akkoriban, amikor Isti még kicsi volt.

– Nem tudtam bemenni szinte sehova, mert a legtöbb helyen lépcsők voltak. Például a patikába Istvánt küldtem be a recepttel, én meg kintről néztem, ahogy az emberek tolják arrébb őt. Hiába ácsorgott ott, kis kezében a recepttel és a pénzzel, valahogy mindenki elé állt. Akkor még nem volt mobil, hogy beszólhattam volna telefonon a patikusnak, hogy ott a gyerek, csak nem látszik a pulttól. Néztem kintről és összefacsarodott a szívem. 

Vagy például az általános iskolájába nem tudtam bemenni, mert építettek ugyan nekem egy rámpát, de az inkább síugrósáncnak tűnt, hiába mondtam, hogy ne olyat csináljanak. A gimiben már nem volt gond, a fiam felkapott székestől, és felvitt a lépcsőn a szülőire!

Moni és Niki már régóta ismerik egymást

Nikolett története: “Volt olyan gyerek, aki megkérdezte, hogy te kerekesszékben is alszol?”

Almási Nikolett 11 évvel később vállalt gyermeket, mint Moni. Tőle már nem kért az orvosa igazolást arról, hogy képes-e kihordani a kicsit.

“Azért a legtöbb orvoshoz ma sem egyszerű bejutni, legyen szó fogorvosról vagy nőgyógyászról. Például bent vagyok az orvosnál, de nem tudok felfeküdni a vizsgálóasztalra, mert túl magas. Kellett egy olyan orvost keresnem, aki le tudja engedni az asztalt. Aztán kell magammal vinnem valakit, aki segít átülni, a lábamat betenni a vizsgálószékbe. És lehetőleg ne férfi legyen, mert az azért kellemetlen. Hiába az akadálymentes bejárat, bent nekünk még akkor sem működik minden – meséli Niki.

Közben Moni megjegyzi, hogy ne felejtse el megmondani neki, ki az az orvos, akinek leengedhető vizsgálóasztala van. Ez fontos infó. Aztán Moni folytatja:
– Például sok rendelőben nincs akadálymentes vécé, vagy az orvos nyomkodja a hasamat és hiába mondom, hogy nekem ez egyáltalán nem fáj, még ha baj van, akkor se, mert nem érzek semmit a hasamnál. Szemrebbenés nélkül lediktálja, hogy nincs hasi fájdalom.

Nevetnek, egymásra néznek. Moni és Niki kapcsolata különleges: amikor Niki 16 évesen egy balesetben megsérült és lebénult, akkor Moni volt a révésze. Vagyis ő segített neki visszatalálni az életbe, rájönni arra, hogy nincs minden veszve, kerekesszékben is lehet élni. Moni tudta meg elsőként azt is, hogy Niki terhes.

– 20 évesen beleszerettem egy férfiba, és fél év múlva teherbe estem. Mikor a teszt pozitív lett, akkor felhívtam Monit, hogy baj van, találkozzunk. Eszembe se jutott elvetetni a gyereket, örültem neki, mégis megijedtem. A párom nagyon örült a babának, mégsem mertem elmondani fél évig a szüleimnek.

Hogy tudtad eltitkolni?

– Nehezen, mert velük laktam. Az öcsém pólóit hordtam, bő cuccokban jártam, utólag visszagondolva, nem is értem, hogy miért féltem annyira.

Végül hogy derült ki?

– Már hat hónapos terhes voltam, jártam orvoshoz rendszeresen, aztán becsöngetett a védőnő. Anyu nyitott ajtót, és mondta, hogy ez tévedés lesz, itt nem terhes senki. Akkor előjöttem és mondtam, hogy de, én. Nagyon boldog volt és örült az unokának, szóval kár volt félnem. A gyerekem apukájával abban állapodtunk meg, hogy mire a baba megszületik, addigra akadálymentessé teszi a lakását, hogy a kórházból már oda mehessünk haza, addig anyuéknál laktunk.

Hogyan szültél?

– Programozott császárral elvileg, gyakorlatilag a kiírt időpont előtt öt héttel elfolyt a magzatvizem, és rohantunk a kórházba. Mindenki nagyon kedves volt, segítettek, külön szobát kaptam, szóval minden rendben zajlott. Mondjuk, én fura vagyok, mert sok mindent érzek hastájon, például azt, ha fáj vagy görcsöl. Ki tudja, miért. A császármetszés utáni hasi sebem is baromira fájt. Szabolcs, a most 12 éves fiam mindenben nagyon együttműködő volt.

Jó kisfiú volt, szófogadó. Igaz, keveset voltam vele egyedül. Az apukája sokat segített, a nagymamák is, meg ezen kívül egy családi barát is besegített. Nekem nem volt probléma a babakocsi tolása, akadt, aki sétáltassa a gyereket. Mindig ott voltam, meg mindent én csináltam, de szinte soha nem egyedül.

A ti óvodátok akadálymentes volt?

– Nem, de nekem azonnal csináltattak rámpát. Ennyit számít a Moni és az én gyerekem közötti 11 év. Egy csomó minden változott, még nagyon sok dolog nehéz, de azért már jobban tudunk élni, közlekedni.

Niki

Hogy fogadtak a gyerekek a suliban téged, mint kerekesszékes anyukát?

– Szándékosan úgy intéztem, hogy az első napok egyikén, amikor úszni mentek az osztállyal, akkor jelentkeztem, hogy segítek hajat szárítani, így én is mentem velük. Azt akartam, hogy tőlem kérdezzenek, és ne tőle! Szóval, szárogattam a hajukat, ők meg csicseregtek, édesek voltak. Volt olyan gyerek, aki megkérdezte, hogy te kerekesszékben is alszol? Néhány óra együtt, és minden a helyére került, azóta tudják, hogy Szabolcs anyukája kerekesszékben él. Ennyi. Minden csoda három napig tart.

A fiad már 12 éves. Szoktál tőle segítséget kérni?

– Erre szándékosan nagyon ügyeltem, hogy ne kelljen tőle segítséget kérnem. Igaz, én jó körülmények között élek, sok a segítség, az apukája sok mindent megold. Szóval nem akarom őt megkérni, mert úgy gondolom, hogy ő gyerek, neki az a dolga, hogy gyerek legyen, és nem az én segítőm. Persze kis dolgokat kérek néha tőle, de szerintem minden anya kér segítséget a gyerekétől időnként. Igyekszem másképp kérni tőle: például mióta nagy, azóta ülhet elöl, mellettem a kocsiban, de akkor neki kell a kerekesszékemet betennie a csomagtartóba.

Milyen közös programjaitok vannak?

– Hú, nagyon sok! Járunk moziba, mióta nagyfiú, szerencsére a plázák akadálymentesek. Aztán együtt megyünk ruhát venni, azt is mindketten szeretjük. Ő mindig elmondja, mi áll nekem jól, milyen színeket hordjak. Egyébként teljesen átlagos anya vagyok: mindennap főzök, mert imádok főzni, mosok, vásárolok, takarítok, együtt írunk leckét, úgy, mint bárki.

Kerekesszékkel a világban:

• Üdvözlet Padkaországból! – Budapest egy kerekesszékes ember szemével
• A másság a világ legtermészetesebb dolga – ezt tanulja Emma Flóra kerekesszékes szüleitől