Kinek az esküvője az én esküvőm igazából?

Nem vagyok már 20 éves. Konkrétan két hét múlva leszek 36, és még nem voltam férjnél, gyerekem sincs. Volt néhány hosszú és két még hosszabb kapcsolatom, de a boldogító igenig még senkivel nem sikerült eljutni. De ezúttal nem erről szeretnék írni.

Hanem arról, hogy túllendülve életem harmadik évtizedének felén végre van egy férfi az életemben, akivel mindketten hosszú távra tervezünk, komolyan gondoljuk, közös fészket, gyerekeket szeretnénk, és mindketten házasságpártiak vagyunk. Csak éppen a jeles napról erősen különböznek a nézeteink, mint kiderült.

Családi shoppingkörúton voltunk a minap, s az autóban arról meséltünk a párom anyukájának és nagynénjének, hogy előző nap lakásnézőben jártunk. Áradoztunk, hogy milyen klassz kuckókat láttunk, és szót ejtettünk a családalapításról is. Meg az esküvőről. Ahogy én látom a dolgot, ez cirka egy hónap szervezés, anyakönyvvezető, szűk család, kiskosztüm, aztán vacsora egy hangulatos kis étteremben, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Amikor azonban ezt a forgatókönyvet vázoltam, a párom fölfortyant: nem úgy van az. Egy esküvőnek meg kell adni a módját. Meg kell hívni aput, anyut, nagynéni, nagybácsit, havert, barátot, kollégát, kismacskát. De legalábbis azokat, akiknek a lakodalmán korábban mi is táncoltunk.

Értetlenkedve néztem. Tényleg ennyire fontos ez? “Nekem nem, de értsd meg, meg kell felelni az elvárásoknak” – érvelt a párom. Az anyukája bőszen helyeselt. A nagynénjének viszont leesett az álla. Ahogy nekem is. Mert én ezt az érvelést nem tudom elfogadni.

Persze voltam álmodozó tinilány, aki a nagy napot csak hófehér uszályos ruhában, galambokkal, menyasszonytánccal és a többi szokásos formasággal kipárnázva tudta elképzelni. Mondjuk, óriási vendégsereg akkor sem szerepelt az álmaimban. Emlékszem, volt egy kép a szüleim hálószobájában, melyen hátulról látható egy talpig tüllbe öltözött, barna, göndör hajú menyasszony. A ruháján derék magasságban óriási masnival. Pontosan így képzeltem magamat egy verőfényes, orgonaillatú májusi napon valahol, egy hangulatos, szép kis parkban. Egy ideig. De ma már erről is másképp gondolkodom.

Egy valami viszont nem változott: a vendégsereg meg a csinnadratta most is hidegen hagy. Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy végre van egy férfi az életemben, akivel szeretjük egymást, közösek a szándékaink, a jövőre vonatkozó terveink, és tudunk egymásra építeni. Nekem ő kell, minden erényével, hibájával együtt. És ha neki lenne fontos a nagy hajcihő, nagy duzzogva biztosan be is adnám a derekamat. De hogy csak azért rendezzünk óriási hacacárét, hogy az ismerőseink jól érezzék magukat, és lefussuk a kötelező köröket, arra nem vagyok hajlandó. Egyszerűen azért, mert a végén én érezném kívülállónak magamat.

Eltöprengtem. Vajon hol csúsztak ennyire félre a dolgaink? Mire ez az állandó megfelelési kényszer? Kinek akarunk állandóan bizonyítani? Ha egy esküvő több millió forintba kerül, és óriási tivornyába fullad, az talán garancia arra, hogy öt éven belül nem válik el az ifjú pár? A statisztikák nem ezt mutatják.

Azt gondolom, ha két ember össze akarja kötni az életét, az az ő magánügyük. És oké, hogy a családdal a legtöbb ember szeretné megosztani az örömét, de nem kell ahhoz hét országra szóló lakodalom, hogy egy házasság tartós, érvényes és az esküvő pedig emlékezetes legyen. Nekem biztosan nem. Elfogadom, hogy sokan másképp vélekednek erről. De bocsánat. A saját nagy napomon hadd ne kelljen megerőszakolnom magam.