nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Hasznunkra válnak a családi veszekedések?

Egy új amerikai tanulmány szerint azok, akik gyerekkorukban sok szülői veszekedés szemtanúi voltak, felnőttként sokkal jobban kezelik a konfliktusos helyzeteket. Nos, én nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek ezen.
TóCsa
f Ajánlom

A veszekedések árnyoldala

Szögezzük le az elején: veszekedős családból származom. A nagyszüleim rendszeresen veszekedtek a szüleimmel, akik aztán folyton egymással üvöltöztek egészen a válásukig. Amikor ez bekövetkezett, már jócskán elmúltam húsz, így nem túlzok, ha azt állítom, hogy szinte az egész gyerekkorom a perpatvarok jegyében telt.

Le is léptem otthonról már tizennégy évesen. Mivel a veszekedés egy idő után napi rutinná vált otthon – az számított különlegesnek, ha néha összejött egy csendes nap –, sok lehetőségem volt elfajuló vitákat látni-hallani, sőt egy bizonyos kor felett egy kicsit már belefolyni is. Márpedig az ilyen “viták” a legritkább esetben zajlanak racionális érvek mentén, és inkább a személyeskedések, a sértegetés és a régi, sokszor megbeszélt, de sosem felejtett sérelmek felhánytorgatása a legjellemzőbb, és akkor a pofonról vagy egymás arcba köpéséről mint vitaeszközről még egy szót sem ejtettem. De ez utóbbiak szerencsére nem mindenütt részei a családi konfliktusoknak.

Ami nem öl meg, az megerősít

Életemnek erre a korszakára valahogy sosem sikerült úgy visszagondolnom, mint amiből pozitívan építkeztem. De még ha nem tudatosult is bennem, biztosan tanultam belőle valamit. Szerintem leginkább azt, hogy nem érdemes benne maradni egy olyan kapcsolatban, ahol a két fél egyfolytában öli egymást, valamint azt is leginkább a szüleim se veled, se nélküled kapcsolatának köszönhetem, hogy elmenekülve otthonról kénytelen voltam piszok gyorsan a saját lábamon megállni, és családi segítség nélkül boldogulni. Azonban a Human Communication Research című amerikai tudományos folyóiratban megjelent új tanulmány szerint a vitázási képességemet is részben a szülői csetepatéknak köszönhetem. Az ezt igazolni hivatott kísérletben ötven egyetemista korú szerelmespárt vizsgáltak meg.

A hasznunkra válnak a családi veszekedések?

A kísérlet

Dr. Lindsey S. Aloia és dr. Denise Solomon vezetésével először lemérték a kísérletben részt vevők átlagos stressz-szintjét, aztán kikérdezték őket a kapcsolatukban jelen lévő konfliktusokról. Végül egy kérdőívet kellett kitölteniük a gyerekkorukban a családjukban tapasztalt verbális agresszióról. Aztán leültették őket egy szobába, és videón rögzítették, amint tíz percen keresztül vitáznak párjukkal a kapcsolatukban jelen lévő konfliktusforrásról. Mindeközben mérték a kortizolszintjüket (a kortizol egy stresszhormon), és arra a következtetésre jutottak, hogy ugyan vitahelyzetben mindkét félnek megemelkedik a kortizolszintje, de azoknak kevésbé, akik gyerekkorukban sok családi veszekedés szem- és fültanúi voltak.

A következtetés

A két szakember ebből arra a következtetésre jutott, hogy a családon belüli konfliktusok és veszekedések sokszor építő jellegűek, ugyanis aki sok ilyet átélt már, az kevésbé lesz stresszes egy konfliktushelyzet bekövetkeztekor, így nem hagyja annyira elmérgesedni a vitát. Vagyis szerintük nem baj, ha a gyerek időnként szemtanúja a szülei veszekedésének, feltéve, hogy azt a szülők kézben tartják, és nem hagyják elfajulni. Ez mind szép és jó, viszont borzasztóan naiv hozzáállás.

A veszekedések káros és igen gyakori mellékhatása, hogy igenis gyakran kicsúszik közben az irányítás a résztvevők kezéből, és a saját példámon tudom, hogy olyankor gyerekként a világ végére is elmenekültem volna, csak hogy ne kelljen ott lennem. Annyit biztosan tanultam a történtekből, hogy parttalan, céltalan, pusztán érzelmi alapú vitákba nem akarok beszállni, viszont ha látok valahol egy párt veszekedni, a mai napig görcsbe rándul a gyomrom, és rosszul érzem magam. Az észérvek szintjén pedig egész jól tudok vitatkozni, de egyrészt nem vagyok biztos abban, hogy ezt a gyerekkori “élményeimnek” köszönhetem, másrészt pedig a szülők veszekedése olyan sérüléseket hagyott bennem, hogy ha még igaz is a tanulmány konklúziója, simán lemondanék az ilyen áron szerzett “szuperképességemről”.

Lehet hallgatni a kutatókra, de én továbbra is azt mondom, hogy ha lehetséges, akkor a szülők inkább ne veszekedjenek a gyerek előtt! Nem éri meg.

Megosztás Facebookon