Felnőttként is lehet pokoli a szüleink válása

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Nem tudom, hogy velem van-e a baj, de gyerekként azt kívántam: bárcsak elválnának a szüleim. Pontosan átláttam, hogy ez a kapcsolat nem működik, és szenvedünk az apám miatt. A válásra 30 évvel később került sor, de azt nem gondoltam, hogy felnőttként is pont annyira megvisel majd, mintha tízéves lennék.
Írta: | 2014. 11. 17. |

Kövess minket!

f Ajánlom

Soha nem voltunk egy normálisan funkcionáló család. Agresszív, alkoholista, zsaroló, despota apuka, egy sokáig meghunyászkodó és megalkuvó anyuka, és két gyerek. Alig töltöttük be a tizennyolcat, a testvéremmel együtt az ország másik végébe költöztünk tanulni és dolgozni. Ahogyan anyagilag függetlenedtünk a szüleinktől, úgy jártunk egyre ritkábban haza. Minden otthonról hozott „receptet” kidobtunk, és újraépítettük a személyiségünket.

Tartottuk a lelket az albérletbe költöző, fillérekből élő anyánkban

De anyánk kezét soha nem engedtünk el. Biztattuk és kérleltük, hogy ne maradjon benne egy házasságban, amely kiszipolyozza, elsorvasztja és szép lassan megöli. Apánk kiszámíthatatlansága miatt szó szerint menekíteni kellett őt otthonról. Ami ezután kezdődött, hármunk igazi próbatétele volt. Naponta 40-60 zaklató telefonhívás, halálos fenyegetések, hajnali részeg üzenetek. A tesómmal gyerekből hirtelen felnőttek lettünk. Tartottuk a lelket az albérletbe költöző, fillérekből élő anyánkban, miközben végre először beolvashattunk az apánknak.

Másfél évvel a külön költözés után, végre elérkeztünk a váláshoz. Azonban ekkor már a nővérem arra kényszerült, hogy külföldön vállaljon munkát. Ketten maradtunk hát anyukámmal, és előtte mindig erősnek mutatom magam. Olyannak, aki soha nem sír, aki mindig terelgeti, aki figyelmezteti, hogy mikor kit kell felhívni a válás miatt, hogy milyen jogszabályok vannak, hogy a hitelekre figyelni kell. Olyannak, akit látszólag nem tud megijeszteni az apja, mert már inkább szánja, mintsem tart tőle. Olyannak, akinek nem hiányzik a gyerekszobája...

Felnőttként is lehet pokoli a szüleink válása

Hiányzik egy hiteles apa

De amikor esténként hazamegyek a munkából, szinte minden nap hiányzik a gyerekszobám. Hiányzik, hogy két éve nem voltam „otthon”, nem feküdtem ki a kertbe, nem ettem a meggyfáról, nem mentem be a kapun... Ha én odamennék, nem biztos, hogy kijöhetnék. Hiányzik, hogy amikor a kolléganőim arról beszélnek, kinek milyen volt a hétvégéje a szülőknél, én nem tudok mesélni. Fáj, hogy miközben gyerekként mindennél jobban kívántam a szüleim válását, úgy most semmit nem kívánok jobban, mint egy normálisan működő családot, hogy legyen hová „hazamennem”. Azonban tudom, hogy ez az én apámmal nem megvalósítható. De ilyenkor úgy érzem magam, mint egy 10 éves lány, aki családra vágyik. Hiányzik egy hiteles apa. Egy apa, aki segít kifesteni a lakást, akit felhívhatok, ha hülye a pasim. Egy apa, akinek én vagyok „a család kicsi kincse”.

Ne szépítsük. Felnőttként a szüleink válása pont annyira (lehet) szívás, mint gyerekként, és egy jól működő, támogató család is pont annyira hiányzik...

Olvass tovább

Hozzászólások