Mi a jobb: gyereknek vagy felnőttnek lenni?

Bevallom, én hirtelen nem annyira tudtam erre egyértelműen felelni. A lányaim azt elemezték, hogy felnőttnek biztos jobb lenni, mert azt csinálhatunk, amit csak akarunk. Ezen a ponton azonnal felvillant az emlékezetemben, hogy valóban, én is ugyanezt gondoltam gyerekként, és szörnyen sajnáltam magam – leginkább a délutáni leckeírások miatt. Ahogy ezt Janikovszky Éva Ha én felnőtt volnék című könyvében elemezte a kisfiú is:

“Én egészen másmilyen felnőtt volnék, és annyi mindennek örülnék. Először is annak örülnék, hogy azt csinálhatom, amit akarok.”

Szerintük sokkal jobb felnőttnek lenni, mert nem kell lefeküdni este 8-kor, ami olyan igazságtalan, és mi nézhetünk még valamit a tévében akkor is, amikor nekik már nem szabad. Senki sem mondja meg, mennyit számítógépezzünk, és ha nincs kedvünk, akkor nem veszünk fel kabátot reggel. Ha akarunk, nekivághatunk a világnak egy szál hátizsákkal, és különben is: a felnőttlét a szabadságról szól. Mi mind szabadok vagyunk, mint a madár.

Arról persze mindketten megfeledkeztek a fejtegetés közben, hogy ha nem fekszenek le 8-kor, akkor reggel alig lehet kikergetni őket az ágyból, és hullafáradtak egész nap. Arról sem esett szó, hogy ha nem veszünk kabátot reggel, annak könnyen orrfolyás lehet a vége. Ha pedig elindulnék tényleg a nagyvilágba, akkor aztán szépen néznénk ki – családostul, gyerekestül, macskástul. Az okok és a következmények még nem kapcsolódnak össze a fejükben.

“Ha én felnőtt volnék, akkor sosem ülnék a széken, hanem mindig térdelnék. Fehér kesztyűs kezem végighúznám minden vaskerítésen. A fogmosópohárban csíráztatnám a datolyamagot. Megennék egy-egy nagy tábla csokit minden ebéd előtt. És valószínűleg kézzel fognám a legyeket. Persze csak akkor, ha addig megtanulnék legyet fogni.”

De azért eltűnődtem a kérdésen, és tényleg nem tudom eldönteni, melyik jobb. Nem mondhatom azt egyértelműen, amit a felnőttek a Janikovszky-könyvben is előszeretettel szajkóznak: “Addig örülj, míg gyerek vagy!“, mert én például nem szívesen lennék megint gyerek. Jól emlékszem, mennyire nem szerettem a kiszolgáltatottság érzését és azt, hogy a tanároknak nem szabadott visszabeszélni, és senki nem volt kíváncsi a véleményemre, csak csinálni kellett, amit mondanak nekem. Most sem biztos persze, hogy bárki kíváncsi rá, de felnőttként legalább megmondhatom, mit gondolok a világról, míg akkoriban a kutyát sem érdekelte. Pedig akkor is az én életemről volt szó, csak épp mások döntöttek fölötte.

A gyerek ennyit lát a felnőttből: megmondja, mit csináljon, mikor csinálja és hogyan csinálja. Mi, anyukák és apukák, mindent sokkal jobban tudunk, mint ők, és irányítjuk őket. Ez van szerintük. Igazából persze annyi történik, hogy egyrészt próbáljuk életben tartani őket, másrészt a legjobb úton tartani, hogy egészséges felnőttek legyenek.

“Ha én felnőtt volnék, akkor örökké tornacipőben járnék. A leves után mindig meginnék két pohár vizet. Hátrafelé mennék az utcán. Minden kóbor macskát megsimogatnék. És valószínűleg nagyon éleseket füttyentenék, hogy mindenki megijedjen és odanézzen. Persze csak akkor, ha addig megtanulnék két ujjammal a számban füttyenteni.”

Közben viszont azt sem mondhatom nekik, hogy felnőttnek hej, de jó lenne lenni. Mert nem mindig az. Túl sok felelősség, túl sok agyalni való, túl sok van a túlsokból benne. Minden sokkal bonyolultabb, mint gyerekként, amikor még csak annyi volt a problémám, hogy nem lehet visszabeszélni a tanároknak és nem kíváncsi a véleményemre senki.

De tény, hogy annyit számítógépezhetek, amennyit akarok, ehetek kakaós csigát ebédre, és elindulhatok kabát nélkül a nagyvilágba, senki nem szól rám. Vagy épp ez a gond? Hiányzik felnőttkorban az a gondoskodás, irányítás, helyettünk döntés, ami gyerekkorban oly terhes tud lenni? Nincs igazság a földön.

“Ha én felnőtt volnék és megnősülnék, sok gyerekem lenne, mert szeretek olyan játékokat játszani, amihez sok gyerek kell. A sok gyereknek én lennék a papája, és a lány, akit feleségül veszek, a mamája. Én meg a lány, akit feleségül veszek, meg a gyerekek egész nap csak játszanánk. Fogócskát, bújócskát, szembekötősdit. És amikor még több gyerekünk lesz, akkor futóversenyt, ugróversenyt, dobóversenyt és rollerversenyt is rendezünk. Mindig én fogok nyerni, és akkor a gyerekek büszkék lehetnek az apukájukra.”