Julcsi és az integető utasok – megható, igaz történet

Amikor befut a várva várt sárga jószág a Deák téri kisföldalatti megállójába, heves verseny indul a kocsikban elfoglalható helyekért. Mintha a hangyaboly morzsavadászatra indulna, úgy törtetnek az emberek a szerelvény felé.

Miközben odabent mindenki megtalálja a maga morzsadarabkáját, esetleg várakozó státuszban lesi a következő falatot, feltűnik egy kisember, aki valahogy nem illik be a tömegbe. Szőke, két bongyor cicfarkot visel, melyek még alig foghatók hajgumis keretek közé. Kajla fürtjei nehezen bírják a kötöttségeket. Pirospozsgás arcán alig fér el fülig érő mosolya. Ez az egy méternél alig magasabb, körülbelül négyéves, babarózsaszín kabátba bújtatott királylány anyukájával együtt állni kényszerül az agresszív hangyaboly törtetése miatt. Felajánlom, hogy üljön le a helyemre:
– Nem kell, köszönöm, csak hármat megyek – válaszol gyorsan.
– Biztos?
– Igen! – bólogat magabiztosan.
Ezután sem tudom róla levenni a szemem, de mintha nem lennék egyedül…
Mesél az óvónéni szép szoknyájáról, saját papucsáról, ami véleménye szerint “eléggé elrongyolódott”, de Bencét és Milánt is megemlíti. A hallgatóság közben kibővül. Figyeli őt a CBA-s szatyrokkal megpakolt nyugdíjas néni, a körülbelül harmadik randinál tartó 17 éves párocska, a fültágítós emós a sarokból, a makkos cipős, harmincas üzletember, a borvirágos képű, áporodott pálinkaszagot árasztó bácsi, de még a kocsi másik végéből is nyújtogatják nyakukat egy nagyobb baráti társaság tagjai. A kislány ugyanis ontja magából a történeteket, és hangja a metrókocsik monoton zötyögésénél is erősebb.
Mielőtt azonban az Operához érnénk, panaszosan jegyzi meg:
– Anya, én mindig olyan szomorú leszek a metrózástól…
Úgy tűnik, sokakat érdekel a folytatás, így jó páran már feltűnő hallgatózásba kezdenek.
– Na, miért leszel tőle szomorú, Julcsi? – kérdezi édesanyja.

A történet folytatását a Menet(t)rend blogon találod!