“Az én gondom nem a gyerekre tartozik”

Psziché: Első könyved, a Hűtlenség megjelenésekor azt nyilatkoztad, ez az a probléma, amellyel a leggyakrabban találkozol. Még mindig így van?

Almási Kitti: Nehéz ezt kiszűrni, mert megjelent a könyv, az emberek valamelyest megismerték
a szemléletemet, emiatt esetleg kifejezetten hozzám akarnak jönni az adott problémával.
Persze olyanok is megkeresnek, akik nem ismerik a könyvet, vagy akiknél nem a megcsalás az alapgond, de gyakran az ő esetükben is kiderül, hogy ilyesmi áll a háttérben.

Psziché: Mindenkinél működik a párterápia?

A. K.: Más az értékrendünk, és másként reagálunk bizonyos helyzetekben. Ami viszont szabályszerű, hogy addig működhet a kapcsolat, addig van esély a megmentésére, amíg a felek között létezik empátia és tisztelet. Ritkán látok ilyet, de a menthetetlen kapcsolat egyik jele, hogy ez az együttérzés hiányzik.
“Ilyen vagyok, és ezért nem fogok megváltozni” – aki ezt mondja, és nem zavarja, hogy közben zokog mellette a párja, nem vigasztalja meg, arról nehéz elképzelni, hogy még tenne a kapcsolatért.

Psziché: Mennyire jellemző, hogy a gyerek miatt marad együtt egy pár?

A. K.: Ma már többen mondják: egy életem van, jogom van a boldogsághoz. Vagyis az emberek a korábban jellemző attitűdhöz képest gyakrabban helyezik a szülői funkciók elé az önmegvalósítást. Ha ez az újrakezdési igény annyira erős, hogy a szülői feladatait sem tudja jól ellátni az ember, akkor valóban ki kell lépni a kapcsolatból. Viszont ma már túl könnyen meghozzuk ezt a döntést. Azt mondjuk: ezer lehetőségem van, utánam fordulnak az utcán, randizni hívnak. Holott az, hogy valaki ismeretlenül megkíván, vagy lájkolja a képemet a Facebookon, nagyon távol van attól, hogy együtt tudna-e élni velem.

Psziché: Ha mégis válás, szakítás mellett dönt a pár, mikor és hogyan érdemes ezt közölni a gyerekkel?

A. K.: Amikor a felnőttek már elhatározták, hogy külön folytatják, és a legfontosabb kérdéseket átbeszélték. Az eltérő korú gyerekekkel különböző módon érdemes ezt megbeszélni.
Annak, aki még nem tud hetekben, hónapokban előre gondolkodni, nem szabad ennyivel előbb
közölni a költözés hírét, hiszen akkor a hátralévő közös időt szorongásban tölti. Az is fontos, hogy a szülők együtt, higgadtan beszéljenek a gyerekkel. Mondják el neki a pontos forgatókönyvet, de ne kössék az orrára a saját gondjaikat. A felnőtt is sírhat, de hogy neki pontosan mi fáj, az nem biztos, hogy a gyerekre tartozik. Sokan részletesen elmondják a kicsiknek a bánatukat, sérelmeiket, pedig ez óriási teher neki, vissza is üt később.

Psziché: Mivel lehet enyhíteni a gyerek fájdalmát, ha válnak a szülők?

A. K.: Teret kell engedni neki arra, hogy megélje a szomorúságát. Ha akar, kérdezzen, ha biggyed a szája, ülhessen az ölünkbe, ha sírni szeretne, sírjon, vállalja az érzelmeit. Emellett a szülők legyenek következetesek, tartsák meg az ígéreteiket. Ha az egyik szülő csak alkalmanként látja a gyereket, tegyen meg mindent azért, hogy mindketten jól érezzék magukat. Természetesen a veszteség mellett ez sok terhet is levesz az elköltöző, általában az apa válláról. Ezentúl ő kimaradhat a hétköznapi rutinból, és inkább a hétvége önfeledt időszakát élheti meg a kicsivel.

Psziché: Fontos, hogy az elvált felek között is jó maradjon a kapcsolat?

A. K.: Sokszor látom, hogy az egyik fél nem bírja magában tartani a feszültséget, és a gyereknek szidja a társát. Elvárja tőle, hogy vele együtt ítélje el a másik szülőt. Ilyenkor a gyerek nemcsak elveszíti az apját vagy az anyját, hanem arra is felkérik, hogy gyűlölje. Szülőként félre kell tenni a sérelmeket. Megéri az erőfeszítés, mert a gyereknek csak így adatik meg, hogy jó szívvel gondolhasson a másik szülőjére. Ezzel nem az exnek tesznek szívességet, hanem a kicsinek.

Psziché: A mostohát is lehet szeretni?

A. K.: Alapvetően a gyerek utálja azt, aki a szülőt elvitte. Mivel az anyját és az apját nagyon szereti, így őket felmentheti. Ez a hozzáállás idővel megváltozhat, a mostohával is jó viszony alakulhat ki. Ebben sokat segíthet, ha az egyedül maradt féltől nem csak azt hallja a gyerek, hogy gyűlölni kell a csábítót. Azt látom, hogy a mozaikcsaládok ma már sok esetben jól működnek, az elvált felek tudnak beszélgetni a közös gyerekről, az új partnerek akár baráti attitűddel közelednek.

Psziché: A válás után milyen lelki betegségeken eshet át egy felnőtt, amíg eljut eddig az idilli állapotig?

A. K.: Attól függően, hogy milyen típusú emberről beszélünk, és ő hogyan éli meg a fájdalmát, hosszú lehet a lista. Aki kiadja a dühét, ilyen helyzetbe kerülve gyakran leépíti a baráti, családi kapcsolatait. Más pont az ellenkezőjét teszi: mártírrá válik, panaszkodik, vagy magába zárkózik, viseli mások terheit, és önmagát rombolja. A veszteség kapcsán egyfajta gyászmunka kezdődik. Aki ezt nem tudja feldolgozni, sok esetben depresszív lesz. Önértékelési problémákkal küzd, nem tud aludni, céltalanná válik. Ha valaki erre genetikailag hajlamos, akkor súlyos depresszió is kialakulhat, a szakítás utáni öngyilkossági kísérlet pedig különösen jellemző a fiataloknál. Akinek kisgyereke van, annál kevésbé valószínű, hogy árt magának, az ő védelme érdekében visszafogja az indulatait. Ez az elfojtás viszont akár szorongásos zavarokat vagy testi betegségeket is kialakíthat.

Psziché: Az elfojtást, a háttérben meghúzódó problémákat megérzi a gyerek?

A. K.: Könnyen ráérez a felszín alatti dolgokra. Az anyját tekinti érzelmi biztonsága középpontjának, ezért arra vágyik, hogy kiegyensúlyozottnak, mosolygósnak lássa. Ha ehelyett az anya csak a praktikus dolgokat viszi, egyébként pedig folyton feszült, sírdogál, akkor ebben ő is megkeseredik. Reakciója a szomorú szülőre, hogy megpróbál jó lenni és enyhíteni a terheit. Alkalmazkodni, teljesíteni kezd, a problémáit pedig magában tartja. Habár mindezt azért teszi, hogy az anyját erősebbnek láthassa, végül mégsem mer rá támaszkodni, így elmagányosodik.

Psziché: Ilyen esetekben előfordulhat, hogy a gyereknél is pszichés zavarok alakulnak ki?

A. K.: Igen, komoly önértékelési zavarral küzdhet. Hiszen ha az anyja folyton gondterhelt, depressziós, akkor nem azt éli meg, hogy ő a szülő öröme, hanem hogy ő is teher. Ezenkívül alvás- vagy evészavarokkal, tanulási problémákkal, pszichoszomatikus panaszokkal is jelez. A környezet azt is észreveszi, amikor túl könnyen kiborul, óvatos az emberi kapcsolatokban, fél, hogy nem szerethető. Az óvó néniknek, tanároknak, rokonoknak is feltűnik, amikor ki van éhezve egy mosolyra, és könnyedén ragaszkodóvá válik.

Psziché: Azzal, hogy a szülő egyenesbe jön, a gyerek problémái is eltűnnek?

A. K.: Ha a szülő megenyhül, akkor hatalmas szikla esik le a kicsi válláról. Ettől még nem lesz túl a váláson, veszteségen, de ha a szülő már jól van, hatékonyan tudja segíteni gyerekét a történtek feldolgozásában. Márpedig a válási statisztikák alapján sajnos ő is belekerülhet egy ilyen helyzetbe, ezért nem mindegy, hogy milyen minta van előtte. A szülőnek azt kell mutatnia, hogy egy válás után is van élet.

Psziché: Mikor kell szakemberhez fordulni a gyerekkel?

A. K.: Akkor, ha a mindennapi életben állandóak a nehézségek, nem tud koncentrálni, vagy nem képes beilleszkedni egy közösségbe. Ha depressziójának látványos tünetei vannak, vagy túlzottan erőszakos. Ha a korábbiakhoz képest jelentősen megváltozik, romlanak az eredményei, teljesítőképessége. Nem kell rögtön szakemberre gondolni, vannak  olyan klubok, csoportok, például pszichodráma- vagy sportszakkörök, ahol le lehet vezetni a feszültségeit. Amikor ez nem elég, akkor érdemes megkeresni az iskolapszichológust vagy egy szakembert, aki a szülőt megtaníthatja arra, hogyan kezelje a gyereke bánatát, illetve hogy a saját fájdalmait csak felnőtt kapcsolataira terhelje.

Psziché: Tinédzser- és felnőttkorban hogyan köszönhetnek vissza a feldolgozatlan problémák, a szülők válása?

A. K.: Ha a gyerek nem adhatja ki a fájdalmát otthon, akkor egyfajta távolságtartás alakul ki közte és a szülei között, a bizalmi készségei romlanak. Ez baráti és párkapcsolatait is befolyásolhatja. Vagy nagyon görcsösen kapaszkodik majd a párjába, barátaiba, esetleg az anyjába, vagy pedig egyáltalán nem akar majd családot alapítani. Sok olyan emberrel találkozom, aki nem vállal gyereket, mert fél, hogy nem lenne jó szülő. Ez persze nem mindig igaz, de a vágyat ilyenkor felülírja a félelem, a felnőtt azonosul a saját szüleivel, vezekel azok hibájáért. A mi feladatunk többek között, hogy segítsünk az ilyen embereknek.

Cikkünk az ötödik születésnapját ünneplő Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.

A tartalomból:

• Bemutatkozik a szerkesztőség
• Válogatás az elmúlt 5 évből
• Miért lép félre a férfi?
• Tényleg vannak “verekedős” gének?
• “A családunkban mindenki egyformán fontos” – Interjú Epres Pannival és Benedek Tiborral
• Hogyan szeresselek? – Kipróbáltuk a szeretetnyelv-tréninget
• Ki hallgatja meg a gyereket?

Ha előfizetnél a magazinra, itt megteheted!