Család

“A kisbabám arra tanít, hogy elengedjek dolgokat”

Pásztory Dóra, kétszeres paralimpiai bajnok úszónő életében karácsonykor új fejezet kezdődött: megszületett a kisfia, Barnabás. Várandósság, szülés, aggodalmak, örömök... Dóri mesélt nekünk az elmúlt hetekről.

„A kisbabám arra tanít, hogy elengedjek dolgokat”– Hogyan kezdődött Barnabás története?

– A SUHANJ Alapítvány révén ismertem meg két évvel ezelőtt Ferenci Mártont, a férjemet. Elég gyorsan kiderült, hogy nekünk nagyon jó együtt, úgyhogy tavaly májusban összeházasodtunk.

– Mitől működik nálatok az összhang?

– Azt hiszem, a humor és a kommunikáció a két legnagyobb fegyverünk. A legtöbb esetben egy nyelvet beszélünk, ha pedig nem, akkor addig beszélgetünk, míg meg nem értjük egymást. Soha semmi nem marad kimondatlan. Nem mondom, hogy mindig mindenben egyetértünk, de nagyon ügyelünk arra, hogy ne veszekedjünk, hanem inkább konstruktív vitákat folytassunk, ami által jobban megismerjük és megértjük egymást. A kapcsolatunk alapja, hogy nem problémáink vannak, hanem feladataink, amiket mind meg lehet oldani. Azt gondolom, vele alkotom a világ legjobb csapatát.

– Hogy érezted magad a terhességed alatt?

– A nagy nap előtt másfél héttel derült ki, hogy kisbabát várok, így még különlegesebbnek éreztük az esküvőnket. A terhességem álomszerűen alakult: az első hetekben éreztem csak egy kis émelygést, de ezen kívül semmi panaszom nem volt. Az amerikai nászutunk alatt is nagyokat csavarogtunk, majd nagy pocakkal még egy költözködésbe is belevágtunk. Nem mondom, hogy a legideálisabb hat hónapos terhesen bevállalni ezt, de nagyon sokan segítettek.

– Hogyan zajlott a szülés?

– Barnabás a legszebb karácsonyi ajándékom: december 24-én még otthon ünnepeltünk, majd éjjel elfolyt a magzatvizem, és december 25-én hajnalban mentünk be a kórházba (Róbert Károly Magánklinika) a teljesen kihalt városon keresztül. A kórházban is kísérteties csend fogadott bennünket, csak az ügyeletesek kóvályogtak bent.
Természetes úton szerettem volna szülni, ezért végig mellettem volt a dúlánk is, aki masszírozott a vajúdás alatt, de tíz óra elteltével, egyperces fájásoknál sem tágult a méhszájam. A kisbabám nem jól helyezkedett, én rettenetesen elfáradtam már, és félő volt, hogy a kitolási szakasz során komplikációk merülnek fel, így az orvosom a császármetszést javasolta. A párommal arra készültünk, hogy bármit hoz az élet, azt elfogadjuk, és az úgy lesz jó, illetve arra, hogy a szülés alatt száz százalékban a választott orvosomra bízzuk magunkat, és feltétel nélkül elfogadjuk, amit mond. Nagyon fontos volt ehhez az a bizalmi viszony, ami dr. Tsehai Nega doktornővel kialakult a kilenc hónap alatt. A műtét spinális érzéstelenítéssel zajlott, így továbbra is minden lépésről tudtam, és a férjem is bent lehetett velem. 

– Nem éreztél emiatt kis csalódottságot?

– Összességében nagyon jó élményként éltem meg a szülést, és nagyon boldog vagyok, hogy természetesen indult be a folyamat, hogy megtapasztaltam a vajúdást, és hogy én hoztam meg a végső döntést, nem pedig a fejem fölött döntöttek. Rájöttem, hogy a kisfiam arra tanít, hogy elengedjek dolgokat. Arra gondoltam a műtét alatt, hogy ő így akart megszületni, akkor neki így volt a legbiztonságosabb.

– Az anyák akkor is aggódnak amiatt, hogy a babájuk biztosan egészséges lesz-e, ha a családjukban nem fordul elő születési rendellenesség. Rossz álmaidban gondoltál ilyesmire, vagy teljesen nyugodt voltál?

– Mivel tudom, hogy teljesen boldog és kiegyensúlyozott életet lehet élni végtaghiányosként is, ezért ettől nem féltem. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy bármi probléma legyen. Nem féltem a vizsgálatoktól, mindig teljes nyugalommal mentem mindegyikre. Azt gondoltam, majd anyaként is elég lesz az ösztöneimre hallgatni. Ehhez képest most rengeteget aggódom, és túlgondolkodok mindent. Nap mint nap döntéseket kell hoznom a gyermekemmel kapcsolatban úgy, hogy egyetlen téma sincs, amelyben mindenki ugyanazt tartaná jónak. Nyilván szülőként az ember a lehető legjobbat akarja adni a fiának, viszont kezdő szülőként sokszor azt érzem, hogy fogalmam sincs, mi a legjobb. Nagyon furcsa érzés, hogy a mai világban tanulni kell a szoptatást és egy csomó mindent, amit nagyanyáink ösztönből oldottak meg. Én nagyon készültem a szülésre, és hogy az jó élmény legyen, de most már azt mondom, hogy az semmi nem volt a gyermekágyi időszakhoz képest. Mi ekkor szembesültünk azzal, hogy erre mennyire nem lehet felkészülni…

„A kisbabám arra tanít, hogy elengedjek dolgokat”

– Hogyan teltek az első napok?

– A szülést követően már a kórházban egy családdá válhattunk: külön szobát kaptunk, zavartalanul lehettünk együtt, csak mi hárman. A kötődés Barnabás és a férjem között már ott kialakult, a kicsinek azóta is csodálatos a kapcsolata az apjával. Számomra viszont az első két nap lelkileg nagyon nehezen telt. Ott feküdtem magatehetetlenül, és nem tudtam mit csinálni a gyermekemmel. Csak az nyugtatott, hogy láttam, egész nap az apukájával van, és megkapja azt a szeretetet és gondoskodást, amit én fizikailag nem tudok megadni neki. Rögtön volt tejem, és Barnabás is ügyesen szopizott, csakhogy nem tudtuk megtalálni azt a pozíciót, ahogy neki és nekem is jó. Ez eléggé idegőrlő volt.

– Sikerült végül?

– A kisfiam testsúlya egyre csak csökkent, a kórházban elővigyázatosságból szerettek volna tápszert adni neki, amit egyszerűen nem láttam indokoltnak, mert bőségesen volt tejem. Megvívtuk a magunk harcát azért, hogy az én tejemet kapja. Ebben is óriási segítségnek bizonyult a férjem. Nem szerettük volna, ha a kicsi feleslegesen rákap a cumisüvegre és „ellustul”, így a lefejt anyatejet a párom fecskendővel csöpögtette a szájába. Ezt két napon és két éjszakán át csináltuk, így mindketten kimerülten jöttünk haza a kórházból. Itthon aztán még további két hétig azon küzdöttünk, hogy Barnabás visszanyerje a születési súlyát. Ennek az időszaknak az átvészelésében sokat jelentett nekünk Tóth Orsolya laktációs tanácsadó, akinek a segítségével ma már gond nélkül megy a szoptatás.

– Amúgy olyan típus vagy, aki mindig is tudta, hogy anya lesz?

Sporteredmények
  • Dóri hatévesen kezdett el úszni, az ANK Úszóklubban dr. Petrov Anatolij vezetésével vált élsportolóvá.
  • 2000-ben, a sydney-i paralimpián, tizenhat évesen 200 m vegyes úszásban paralimpiai csúccsal arany-, 100 m pillangóúszásban pedig bronzérmet nyert.
  • 2001-ben a stockholmi Európa-bajnokságon 100 m pillangón és 200 m vegyes úszásban második helyen végzett.  
  • 2002-ban Mar del Platában (Argentína) 200 m vegyesen új világcsúccsal aranyérmet, 100 m pillangón ezüstérmet nyert.
  • 2004-ben az athéni paralimpián világcsúcsot úszva 200 m vegyesen elő helyezett lett, 100 m pillangón és 100 m háton pedig második helyezést ért el.
  • Számtalan díjat és kitüntetést kapott, többek közt a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjét, a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjét és a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme kitüntetést. 

– Talán 2000-ben, a sydney-i paralimpia után jelent meg velem egy interjú a Nők Lapjában, ahol azt nyilatkoztam, hogy 28 évesen leszek anya, és hogy Hella Olimpiának fogják hívni a lányomat. Végül csak egy évet tévedtem, és Barnabás lett Hella, de mindig nagyon vágytam az anyaságra és arra, hogy eljussak az életemnek azon szakaszához, amikor ez megadatik. Úgy gondoltam, hogy minden, amit addig teszek és elérek, akkor nyer értelmet, amikor megszületik a gyerekem. Ez valóban így van, szerelmes vagyok a kisfiamba, és imádom azt is, ahogy a férjem apává vált. A rózsaszín köd mellett persze meglepett, hogy ez mekkora meló nap mint nap. Egy paralimpiára való felkészülés semmi ehhez képest. Nyilván mondják az embernek előtte, valamennyire készültem is rá, de csak akkor fogtam fel igazán, amikor már benne voltam a közepében.

– Milyen baba Barnabás?

– A legjobb, imádom. Természetesen néha nehéz, de inkább csak azért, mert tehetetlennek érzem magam: igyekszem úgy felfogni, hogy ha sír, annak oka van, és hogy ő így kommunikál velünk. Az elengedést amúgy nemcsak a szülésem kapcsán, hanem a mindennapok során is átélem: bármilyen elvárásunk vagy elképzelésünk van, az élet vagy az az önálló kis személyiség, aki minket választott szülőjének, lehet, hogy másként alakítja. Ezért próbálom nem a könyveket és a szakirodalmat bújni, hanem a gyerekre figyelni. 

– Kicsit s
em érzed magad „anya-robotnak”?

– A férjem segítségén kívül – aki a szoptatáson kívül tényleg mindent meg tud csinálni a fiunk körül – még a két nagymama is csatasorban áll. Már azt is megengedhettük magunknak, hogy a párommal kettesben elmenjünk picit sétálni, kikapcsolódni.

Megnézem
Összes kép (1)

– Sokan azt gondolnák, hogy talán több segítség kell neked a gyermekgondozásban, mint másoknak.

– Talán furcsa lesz, amit mondok, de az első napokban a császármetszés következményeit sokkal nagyobb fogyatékosságnak éltem meg, mint a kezeimet. Úgy éreztem, azért nem tudok szoptatni és ellátni a kisfiamat, mert ott fekszem, mint egy darab fa. Ezt nehéz volt elfogadni. Amikor már fel tudtam állni, ülni, akkor kellett megkeresni azokat a pozíciókat, ahogy nekem megy a dolog. Az első héten minden etetésnél ott volt a férjem és segített, de mára már teljesen önállóan meg tudom oldani, ahogy minden mást is. Ezzel is úgy voltam, mint korábban sok mindennel, hogy nem tudtam előre megtanulni mondjuk a pelenkázást és az öltöztetést, hanem saját magamnak kellett kitapasztalni, hogy miként megy nekem. Néhány napja még a hordozókendőt is sikerült egyedül magamra varázsolni, és Barnabás is elég jól viselte, ahogy beletuszkoltam. Sőt egy háromórás alvással hálálta meg a bátorságom, úgyhogy most már tényleg azt mondom, hogy nincs lehetetlen!

Dóri öt évvel ezelőtt így nyilatkozott a Nők Lapjának:

„Mindig is úgy éreztem, hogy kiválasztott vagyok. Talán ezért is születtem ezzel a sérüléssel. Mert én tudok vele élni… Úgy értem: használni vele másoknak.”

„Meg szokták kérdezni tőlem, hogy álmomban öt ujjal látom-e magam. Nem látom sehogy. Egyszerűen nem foglalkoztat a dolog. Sokszor előfordul, hogy anyának mutatom a kezemmel, hogy öt perc múlva találkozunk. Észre se veszem, hogy én csak hármat tudok mutatni. Egyszer egy újságíró azt szerette volna tudni, mit változtatnék meg magamon. Anya ott szorongott mellettem, vajon mit fogok válaszolni. Én meg rávágtam, hogy ha fájdalommentesen meg lehetne úszni, megműttetném az orromat.”

„Aki a közelembe kerül, az valószínűleg már túl van ezen. És mivel nekem természetes az állapotom, ők is annak tekintik. Nem a fiúkkal van a baj, hanem az, hogy legtöbbször gyengébbek nálam. Persze tudom, hogy én más vagyok, mint egy átlagos lány. Hamar értem el a sikereim csúcsára, egzisztenciám van, állásom, tudom, mit akarok… Nehéz lehet ezzel versenyezni. Én mégsem akarom lejjebb adni. Szeretek felnézni arra a férfira, akit magam mellé választok.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top