Hazudj partnert magadnak! – Itt a “megoldás”?

A hír: Már arra is van telefonos alkalmazás, hogy barátot/barátnőt „hazudjunk” magunknak. A virtuális személy üzeneteket küld nekünk, és akár telefonon is felhív. 

Soma véleménye: Ez régi trükk, jómagam is alkalmaztam önbizalom-hiányos kislánykoromban. 12-13 éves voltam, és azt láttam, hogy már szinte minden osztálytársamnak volt vagy van fiúja, én pedig még mindig nem „jártam” senkivel. A gyerekek kemény tanítók, ezt valahol éreztették is velem a lányok. Én pedig nem szerettem lúzer lenni, úgyhogy elkezdtem a hazugsággyártást.

Az első ilyen sztori hatodik osztályban indult. Ötödik után eljutottunk az osztályommal Zánkára – az egykori úttörővárosba –, ahol a tábor leghelyesebb, legsikeresebb – és még gitározni is tudó – fiújáról kiderült, hogy debreceni. Próbáltam magamra fölhívni a figyelmet, kis sikerrel. Abban az évben a téli szünidő egy részét Debrecenben töltöttem az unokatestvéreméknél, és megfűztem az egyikőjüket, hogy néha írjon, és adjon föl nekem egy szerelmes levelet a srác nevében. Ő megtette, én pedig büszkén mutogattam a „hiteles”, debreceni bélyegzővel ellátott borítékot Hajdúnánáson.

A sors iróniája, hogy érettségi után beköltöztem két évre Debrecenbe, ahol nemcsak találkoztam, de néhány éjszakára össze is jöttem a fiúval. Az utolsó találkozásunkkor meglopott. (Egyetlen anyagi értékem egy aranylánc volt.) Úgy látszik, ez valahol kijárt nekem, hiszen korábban senkit nem „használtam föl” ilyen célokra, és annak előtte nem is loptak meg.

Két év múlva egy nálunk lakó idős néni soproni unokájával játszottam el ugyanezt. Akkor csak a srác fotója volt meg nekem (elkértem a nénitől), és egy az egyben írtam magamnak a szerelmes leveleket. Meg kell, hogy jegyezzem: igen jólestek a saját soraim… Később ez is elmaradt, 14 éves koromban már jelentkeztek az első valódi udvarlók.

„Önmagunknak hazudni nem kevesebb, mint másnak, sőt akár több is lehet – bár ez dekára nem mérhető.”

Akkor úgy éreztem, ez használt nekem, többet nyertem a réven, mint vesztettem a vámon a hazugsággal. De ezt csak a racionális bal agyfélteke mondatja velem. A valóság ennél sokkal komplexebb, kevés nagyobb pökhendiség létezik, mint azt gondolni: észérvekkel minden megmagyarázható és befogható. Ma már azt gondolom, hogy a lelket nem lehet becsapni, és valahol minden hazugság visszaüt. Igenis a mélyben ott rejlik az igazság: nem elég, hogy senkid nincs, még hazudsz is?!?

Sokan tartják úgy, hogy a lopás, a csalás és a hazudozás rokonok egymással, egyik a másikát hozhatja magával. (Nálam szinte egy az egyben visszajött: én hazudtam, majd megloptak.) Önmagunknak hazudni nem kevesebb, mint másnak, sőt akár több is lehet – bár ez dekára nem mérhető. Egy ilyen hazugság mindenképpen azt üzeni, hogy nem vállaljuk magunkat, szégyelljük azt, ami van, ez pedig hosszú távon biztosan lehúzó.

Mindamellett meg tudom érteni azt, aki ezt választja (ahogyan magamat is megértem), de fontosnak tartom, hogy az, aki ezzel él, merjen szembenézni magával, és legalább a tükörbe mondja ki: így is szeretem magam, hogy hazudok, és jelenleg nem vagyok képes felvállalni az igazat.

Weöres Sándor azt írta Teljesség felé című könyvében, hogy valójában nem jó és rossz tulajdonságaink vannak, hanem ápolt és ápolatlan tulajdonságaink. Attól lesz ápolt, hogy szembe merek nézni azzal is, amivel nem kényelmes. Az önámítás mögött mindig gyávaság, félelem van. Ez is megérthető, nagyon is emberi. Viszont – ahogy írtam – előbb-utóbb lehúz. (Azt hazudni például, hogy valaki „egyszerűen csak a munkájának él” szintén önámítás. És menekülés.)

Az egyik népszerű magyar tárkereső site-okat üzemeltető cég tavaly májusában ünnepelte az egymilliomodik regisztrálójukat. Nyilván tudjuk, ez nem egymillió embert jelent (sokan több álnéven is bejelentkeznek), de akkor is döbbenetes egy tízmilliós országban, ahol rengeteg az idős ember, a mélyszegénységben élő (ahol nincs internet), plusz még vegyük le a gyerekeket. Döbbenetes szám! Tele az ország (a világ) társkereső emberekkel! (Pluszban jegyzem meg, a szinglik környezetkárosító hatásáról cikkek garmadája szól.)

Véleményem szerint ez elkerülhetetlen volt azután a kényszer után, amit eddig a társadalom ráerőszakolt az egyénekre. Anyáink idejében ha egy lány huszon-egynéhány éves koráig nem lett „Lajosné”, akkor a család és társadalom szégyene volt. Vénkisasszonynak gúnyolták. Ha pedig házasságon kívül született gyermeke, az „zabigyerek” volt. A korábbi időkre ez még jellemzőbb volt. Ilyen véglet csakis egy másik végletet szülhet. Most senki „nem elég jó”. Torkig vagyunk az őseink történeteivel, nem véletlenül írja korunk egyik legnagyobb spirituális tanítója, Eckhardt Tolle Az új föld című könyvében, hogy olyan nagy a „kollektív fájdalomtestünk”, hogy ahhoz, hogy a saját életünket éljük, el kell kezdeni lebontani. Ehhez még hozzáteszem a kollektív szégyen- és bűntudattestet, amiből az egész megfelelni akarás ered.

Elképesztően izgalmasnak, nagy változásokkal telinek látom és élem meg a saját felnőtt generációnk életét! (Az Új egyensúly – Fordulópont a férfi és nő viszonyában című könyvemben „hídgenerációnak” nevezem magunkat.) De hogyan tovább? Mindenki magáért felelős. Úgyis mondhatom: mindenki felelős magáért, vagyis azért, hogy mennyire képes a SAJÁT életét élni.  Ami viszont belemegy a nagy közösbe.