Gyerekünk lesz! Örülsz?

A 44 éves Ákos és felesége hat év együttlét és alapos megfontolás után döntötték el, hogy gyereket vállalnak. „Korábban egyszerűen nem éreztem, hogy akarnék gyereket, talán bizonytalan voltam magamban, vagy féltem attól, milyen apa leszek. A feleségem sem forszírozta – a munkája miatt –, aztán nagyjából egyszerre érett meg bennünk a gondolat. Izgatottak voltunk, rengeteget beszéltünk róla, tervezgettük és akartuk, a döntést követő hónapban aztán össze is jött a baba. Csak nyolc körül értem haza, mert a barátaimmal még beültünk munka után valahová. A feleségem ott várt az ajtóban izgatott arccal, és szó nélkül mutatott egy gyorstesztet, amelyen semmit sem lehetett látni. Ő mégis látni vélte, különféle szögekből vizsgálgatta különféle fényforrások előtt, még le is fotózta, majd kinagyította a pixeleket, és minden irányból megmutatta. Nagy kedvem lett volna nagyon örülni, de azt gondoltam, egy olyan dolog miatt, amit nem lehet látni, még nem szabad. De attól még örültem és izgultam is, nem csoda, hogy másnap hajnali fél négykor kivetett bennünket az ágy. A fürdőszoba előtt vártam, a feleségem kijött, és az orrom alá tolta az ezúttal már erőteljes kék csíkokat: akkor úgy éreztem magam, mint aki már régóta készül valami óriási dologra, és az egyszer csak elkezdődik.” De Ákos nem akkor, hanem jó pár héttel később fogta fel csak igazán a történéseket. „Ahogy néztük az ultrahangfelvételeket, ahogy láttam, hogy kerekedik a feleségem hasa, bekapcsolt egy mindent megváltoztató program, mint a sci-fi filmekben. Végig bennem volt, csak épp nem tudtam róla. Egy nagyon erőteljes, leginkább a védelemről szóló érzés volt ez, gyakorlatilag arról szólt, hogy mostantól bármi történik, megvédem őket, akár fizikai erőszakkal is vagy bármilyen más eszközzel. Nem volt ijesztő, inkább érdekes, új, természetes érzés, de mégis meglepő. Nem tudtam előre, hogy ez ennyire ösztönszerűen megy. Aztán azt is gondoltam – ami azóta beigazolódott –, hogy akkor járok a legjobban, ha nem készülök részletesen semmire, mert nem is lehet.
Nem lehet kiszámítani az eseményeket, nem lehet megtervezni a dolgokat, hanem nyitottan, komolyan és örömmel kell fogadni az eseményeket, ahogy jönnek egymás után. A kislányunk most féléves.”

Idegesítettek a gyerekek

„Egyszerűen nem akartam. Több barátnőm az utcán áradozva nézte a kövér kisbabákat, én meg éreztem, ahogy megfeszülök, és azt is, hogy kínos az egész, de mivel udvarias vagyok, maximum kipréseltem, hogy szerintem is cuki. Idegesítettek a gyerekek, rohangásznak, kiabálnak, kényelmetlen volt a közelségük számomra” – meséli Attila.
Furcsán hangzanak a szavai, mivel kicsinyített hasonmása, egy szőke, göndör kisfiú éppen az ölében ugrándozik, és szeretettel ölelgeti. „Nem voltam bunkó soha a nőkkel, nem is volt soha ellenemre, hogy elkötelezzem magam, hosszú kapcsolataim voltak, de valahogy minden 25 éves után jött egy 24.” Aztán Attila csapongó életmódjába egyszer csak betáncolt a Szigeten Aliz, a következő 24 éves. „Hozzám simult kissé pityókásan, aztán otthagyott, én meg mentem utána, és elkezdődött a viszonyunk, amely tökéletesen beleillett a korábbi életembe. Az övébe is.” Aliz rengeteget bulizott, éjszakánként találkoztak Attilával, mindkettejüknek megfelelt egy felületes kapcsolat. Három hónap után Aliz sírva várta a lakásában Attilát. „Még be sem értem, amikor azt mondta, hogy terhes. Álltam az ajtóban, aztán sarkon fordultam, és otthagytam. Totál kikészültem, és azt mondogattam magamban, hogy ő a hibás, meg hogy biztos nem is az enyém. Teljesen irracionális gondolat volt tőlem, de mérges voltam rá. Érdekes módon magamra nem haragudtam. Aliz nem jött utánam, nem is hívott, fogalmam sincs, hogy állta meg, de aztán úgy, mint akkor először a Szigeten, megint én mentem utána, pár óra múlva az ajtajánál álltam.” Aliz nem akart abortuszt, és Attila sem. „Ismertem akkor már annyira, hogy tudjam, konok, és mindenképpen megtartja a gyereket. Ahogy teltek a napok, sokat beszélgettünk, és egyre inkább felülkerekedett bennem az az érzés, hogy ez alól nem fogok és nem is akarok kibújni. Ha így utólag analizálom magam, azt hiszem, egyszerre kavargott bennem a bűntudat és a felelősségvállalástól való félelem. A nagy bejelentés után jó pár nappal megtörtént a nagy beszélgetés: eldöntöttük, hogy belevágunk – együtt. Egyáltalán nem számolhatok be arról, hogy egy lányregénybe illő, rózsaszín, boldog időszak következett, mert a terhesség alatt sokszor gondoltuk mind a ketten, hogy rossz döntést hoztunk.
Veszekedtünk is olykor, de már nem lehetett változtatni semmin. Aztán, amikor megszületett Leó, valahogy mégiscsak lányregény lett, mert Leó egy csoda. Nyugodt, jókedvű, okos és szép. Attól kezdve már egyszer sem gondoltuk helytelennek a döntésünket. Kicsit csöpögős lesz: de boldog családként élünk. Nincs egy gyereknél jobb dolog, folyamatosan szórakoztat, megnevetett, fogalmam sincs, hogyan gondolhattam nélküle magamra.” Leó most kétéves.

Jött Lizi

A 35 éves Krisztián már a gimnázium óta együtt van a feleségével, és évekig próbálkoztak a kisbabával – sikertelenül. „Eltelt fél év, aztán egy, majd másfél, és akkor Márti, a feleségem elment hormonvizsgálatra. Mindent rendben találtak, és azt mondták, hogy engem is ki kell vizsgálni. Nem akartam elmenni, halogattam, mondván, mégiscsak egy vadidegen fog a lábam között piszkálni, és persze el is voltam keseredve. De ezt csak utólag láttam be. Elbagatellizáltam ezt a kérdést, még magamnak is azt hazudtam, hogy nincs semmi gond, majd csak jön az a gyerek, ha akar. De nem jött. Én pedig már nagyon szerettem volna, így belementem a vizsgálatba. Az urológus bár megfelelő spermaszámot állapított meg, de egyben azt is, hogy a spermiumok deformáltak, és ez herevisszér-tágulatra utal. Szerencsére jó szakemberhez kerültünk, egy hónapon belül meg is műtött. Mondták előre, hogy hosszú idő, másfél év is lehet, mire kialakulnak a normális alakú spermiumok. Én voltam tehát a hibás, rettenetes érzés volt ezt megélni. Az orvos viszont nagyon bizakodó volt, és rám ragadt a nyugalma. A műtét után az elkeseredésem alábbhagyott, és átvette a helyét nálam is a bizakodás.” Talán ezért is fordulhatott elő, hogy másfél év helyett a műtét utáni 10. hónapban Márti teherbe esett. „Békésen aludtam, amikor hajnali ötkor Márti zokogva rám ugrott az ágyban, és közölte a hírt. Iszonyatosan megijedtem, nem a terhesség, hanem az ugrás miatt, de amikor magamhoz tértem, büszkeséget éreztem, a siker ízét. Minden vizsgálaton részt vettem, hallottam az első szívhangot, láttam az ultrahangon az arcát, ott voltam a szülésnél is, és soha nem felejtem el, ahogy a kezembe adták, és mindentudóan a szemembe nézett.”
Lizi ötéves, és van már egy kétéves kisöccse is, aki szinte azonnal, minden nehézség nélkül fogant meg.

A férfihoz türelem kell

A gyerekvállalással kapcsolatban egy dolog biztos, hogy az élet döntően és alapvetően megváltozik, és ez még akkor is kelthet szorongást, ha stabil egzisztenciájú, érzelmileg elkötelezett kapcsolatban hangzik el a régen várt mondat: terhes vagyok. „A terhes nő közvetlen fizikai kapcsolatban van a születendő gyerekkel, míg a férfiak a fantáziájukra hagyatkozva, főként a nő érzelmi közvetítésével élik át a gyermekvárás eseményeit” – fogalmaz Dobos Emőke pszichológus. Ebben a túltelített érzelmi állapotban a pár többnyire megerősödik, de felszínre kerülhetnek a kapcsolat rejtett belső problémái is, illetve olyan személyiségvonások, amelyek riadalmat okoznak esetleg mindkettőjükben. Különösen így van ez a nagy bejelentés pillanatában. „Amikor egy nő bejelenti, hogy gyereket vár, ő már túl van az első érzelmi felforduláson, átdolgozta, elfogadta vagy elutasította a helyzetet, vagy éppen az ambivalenciájával szembesült, és ennek megfelelő reakciót vár a férfitól. Nagy csalódás a számára, ha ez az első reakció eltér a várakozásától. A sztereotípiák szerint egy elkötelezett apa úgy fogadja a terhesség hírét, hogy térdre borul, ölbe kap minket, sírva fakad örömében, világgá kiáltja, vagyis látható rajta a boldogság, de ez ritkán van így a valóságban. Gyakrabban fordul elő, hogy bambán bámul, és meg sem szólal.” Ilyenkor hangzik el a csalódott mondat: hát nem is örülsz?
Pedig a pszichológus szerint a férfinak csak egy kis időre lenne szüksége, hogy felfogja, és felkészüljön az új szerepre. „Rengeteg szálat mozgat meg és mély, tudattalan réteget érint a szülővé válás ténye. Felelősséget vállalunk másokért, biztonságteremtést, lemondást a spontán szórakozásokról, a szabadság korlátozását, alkalmazkodást, alárendelődést és más hasonló, összességében a felnőtt személyiséget jellemző életmódot. Ráadásul a férfiakat nem fűti az a hormonális változás, amely a terhes nő anyai ösztönét előhívja. Lehet, hogy csak pár perc kell, lehet, hogy kilenc hónap, de az is lehet, hogy az első szemkontaktus hozza meg az apaság mélyen átélt élményét. Mindenesetre az anyának türelmesnek kell lennie, mert a legtöbb ember fokozatosan válik szülővé, a gyerekkel együtt növekszik a pszichológiai érettsége, jó esetben a magzattal együtt. De hogy milyen szülő, mennyire elkötelezett apuka lesz valakiből később, arról szerencsére semmit nem jelez előre az első reakció.”


Hasonló érdekes cikkeket olvashatsz a Marie Claire januári számában!