“Mobiltelefonnal sem nehezebb félrelépni”

Az okostelefonok és táblagépek használói közül állítólag egyre több embernél jelentkeznek olyan nyak- és kézbántalmak, amelyeket ezen testrészek természetellenes tartása és használata okoz.

Azok a régi szép idők, nemde? Már aki emlékszik rájuk. Egyáltalán nem voltak mobiltelefonok. A párok reggel köszöntek, indultak, aztán este találkoztak, közben pedig megbíztak egymásban. Akkor még tudtuk, hogy ha a másik meg akar csalni, akkor ez mobillal is véghezvihető művelet, csak kicsit többet kell hozzá színészkedni. Micsoda? Nem, nem szobában vagyok, csak nagyon halkan megy a busz. Hogy miért lihegek? Futottam a villamos után. Igen, az még a busz előtt volt. Most le kell tennem, mert itt az ellenőr és… és… lyukasztani szeretne. Ilyesmi.

Abban az időben én még csak dermedten bámultam a régi, dörzsölt rádiós kollégákat, tanultam a történeteikből. Valamit biztosan, ha mást nem, azt, hogy én úgy nem akarom csinálni. Az egyik nagy öreg például kéz a kézben mászkált a titkos szeretőjével, és így, ebben az állapotban futott bele a menyasszonyába. A menyasszony ráköszönt, ő nem fogadta, befordultak egy kapualjba és felmentek reszelni. A menyasszony úgy gondolta, ez így már egyértelmű, majd este megbeszélik. Amikor a kollégám hazament, vidáman köszönt a sápadt menyasszonynak, aki kérdezte tőle, hogy mi volt ez. Mi volt mi? A nagy öreg úgy tagadta le az egészet, ahogy volt, az maximum a hasonmása lehetett, nahát, de érdekes, biztosan nem ő volt.

Egyrészt felnéztünk rá, ekkora pofátlanság megérdemli a háromperces néma csendet, de még mielőtt a hölgyek így ismeretlenül is leköpnék őt, a szemtelenség nemcsak a férfiak tulajdonsága, épp most ütött hatalmasat az autóm tetejére egy nő, hogy tolatás közben majdnem elütöttem. Letekertem az ablakot és reflexből mondtam, hogy bocsánat, amire anyázva elment, egy perc múlva viszont rájöttem: bakker, ez mind a kocsiúton történt. No zebra, no kereszteződés, no akármi, amitől neki lett volna igaza, egyszerűen csak gyalogosként, fekete ruhában, sötétedés után bepattogott az autók közé, majdnem kinyírta magát, és most rám dühös. Mert hát kire.

Ja, hogy a mobiltelefonok. Egész szakirodalma van annak, hogy pórázként használjuk, azt hisszük, hogy ha a partner nem veszi fel, akkor nyilván épp dug, vagy őt dugják, vagy esetleg egyszerre a kettő. Görcsösen figyeljük a háttérzajokat, mintha az effektcédéket nem találták volna fel, a Danubiusban azzal szórakoztunk, hogy a Bagoly tévét vagy mi a frászt hívogattuk, ott is az a játék ment napközben, mint ami most mindenhol, hogy találja ki a néző, hogy hány ujjam van. Találgattunk, aztán CD-ről beadtunk egy puffanást, mentőszirénát, majd öten eljátszottuk a mentősöket hangban, emeld a hordágyra, vigyázz, ne ejtsd le, vedd fel, porold le, ilyesmi, aztán egy másik tagunk átvette, hogy az öccse meghalt, de ő folytatná. Ja, a mobiltelefonok. Én betiltanám.