Család

Létezik igazi szabadság egy párkapcsolatban!

Előző heti írásomban arról elmélkedtem, hogy miért nem akarnak a ma lányai anyává válni, és megígértem, hogy ezen a héten arról is beszélek, mit érdemes és mit lehet tenni ezzel a helyzettel.

Létezik igazi szabadság egy párkapcsolatban!Először is: nem gondolom, hogy minden nőnek anyává kell válnia! (Úgy a meg nem született gyermek, mint az anya, apa és a világ esetenként jobban jár ezzel a döntéssel.)
Abban viszont határozott vagyok, hogy így vagy úgy minden nőnek fontos lenne, hogy elkezdje magából kitisztítani az előző generációkból hozott fájdalmakat (ez az a bizonyos „kollektív fájdalomtest”), elfojtásokat, haragot, sértettséget. Nyilván éppen annyit, amennyit képes. Ez egyfajta lelki nagytakarítás, amit éppúgy ajánlok évről évre megismételni, ahogy az otthonunkban tesszük azt. Attól is függ, mennyi a felgyűlt „szemét”. Nincs recept, mindenki a maga módján haladjon! (Én közel tizenhat éven át havonta oldattam magam a kineziológus barátnőmmel, és ehhez jött még a sok-sok más technika: pszichodráma, családállítás, szupervízió, pszichoterápia, NLP, transz- és egyéb légzésekkel való regressziós utazások…) Nem tudom megmondani, hányszor kellett az anyám és nagyanyáim fájdalmait, negatív mintáit oldatni és pucolni magamból, hogy végre elkezdjek a saját jelenemben lenni, a saját életemet élni, de azt látom a nőkön a lelki wellnesseimen való belső munkák során, hogy sokan észre sem veszik, hogy a felmenőik érzéseit, problémáit, mintáit viszik tovább. És persze a sajátjukét is. Erő és bátorság kell hozzá, hogy meglássuk, kimondjuk, de van olyan, hogy ez még mindig nem elég, akkor hosszabb tudatos munkára van szükség.

Hogyan is tudná például az a nő megmondani, hogy akar-e gyereket, akinek a nagyanyja egy őt megerőszakolt orosz katonától fogant, és ő tudattalanul a nagymamával azonosul? Vagy akit tizenhat órás vajúdás után préseltek ki az anyjából? Amíg a saját megszületésén stressze van a nőnek, addig nagy valószínűséggel tudat alatt félhet attól, hogy ez megismétlődik.

(Mindez persze nem törvényszerű, van, aki jobban bírja a stresszt, van, aki kevésbé. Épp ezért csinálok légzéssel vagy vízben újjászületés-megélést is.) De elég egyszerűen a néhány generációval ezelőtt élt asszonyokra gondolni, akik egy életen át szolgáltak, tűrtek, áldozták fel az életüket a családért. Ezeknek az asszonysorsoknak a feldolgozása nem kétperces folyamat lesz, a jó hír viszont az, hogy véleményem szerint meg lehet gyorsítani. Sőt érdemes! Egészen más, ha valaki lassú léptekkel cipeli a nagy málhát, vagy fürge léptekkel, hogy minél hamarabb lerakhassa. Túl sok önbüntetést látok a világban! Ahogy a testet is lehet tisztítani, úgy a lelket is. A mi generációnknak ez fontos feladata – úgy a nőké, mint a férfiaké. Ugyanis ez erősen közrejátszik a gyermekvállalási és elköteleződési kedv változásához. És egyáltalán: a boldogabb, szabadabb élet megvalósításához.

A másik, amit érdemes tudatosítani magunkban: ahova az Isten bárányt ad, oda legelőt is. Mert ha gyereked van, és működik benned a szülői ösztön, akkor a föld alól is kikaparod a gyermekednek az ennivalót. Eleve úgy állsz hozzá az élethez, hogy a neki szükséges plusznak elő kell teremtődnie. (És ez már felér egy pozitív programozással…)

Létezik igazi szabadság egy párkapcsolatban!Úgy gondolom, hogy a 21. századra a házasság intézményét át kell értékelni! Ugyanis az elköteleződés mellett bejött az autonómia igénye is. És ez így van rendjén. Ahogy Feldmár András mondja: „Onnan tudom, hogy szeretsz, mert melletted szabadabbnak érzem magam.” Nagy hibának tartom a szabadságot beáldozni a párkapcsolatért. Meg kell találni, hogy hogy lehet olyan okosan, „Mátyás királyosan” csinálni, hogy az elköteleződés mellett megmaradjon a felek önállósága, szabadsága is. „Hoztam is, meg nem is…” Ugyanis a jól működő párkapcsolatok sokkal inkább inspirálják a párokat a gyermekvállalásra. Ugyanis most már elvileg a gyermeknevelés is egyenrangúan közös történet. A nők szülnek és szoptatnak, minden mást lehet közösen csinálni!

És hogy miért érvelek ennyire a gyermekszülés mellett?
Amikor megszületett a fiam (ő az első gyerekem, Hanna a második), két érzés volt nagyon domináns. Az egyik: „jaj, mit tettem, anya lettem”. Volt olyan, hogy éjszaka fölriadtam rá. Nekem kőkemény meló volt megemészteni, hogy valami végérvényeset és visszavonhatatlant csináltam. A másik érzés az a minőségű szeretet volt, amit korábban soha nem tapasztaltam és semmihez nem tudnám hasonlítani. Ráadásul ez a szeretet növekvő. Elképesztő érzés! Már vagy kétéves volt Lázár, amikor még mindig azt éreztem, hogy ez nő. Fantasztikus érzés, kár kihagyni! Rengeteget lehet a gyermekeink által fejlődni, és rákényszerít ez a helyzet arra is, hogy felnőtté váljon az ember, merjen, tudjon felelősséget vállalni.

A másik gyermekvállalás mellett szóló érvem az, hogy az emberiség még igen fiatal, és bizonyos szempontból fejletlen. Ahhoz pedig, hogy fejlődjön, kell az utánpótlás. (Erről már többször írtam, hogy szerintem jelenleg kiskamaszszinten van spirituálisan az emberiség.)

Én hiszem, hogy fel fog nőni. No de ez túl távoli. Ami számunkra közeli, hogy vajon mi fel tudunk-e nőni (és nem csupán életkorban mérve), képesek vagyunk-e minden szempontból felnőttek lenni? Hm?

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top