A tanárok bosszút álltak a kislányon?

A hír: Hiába kérte a tanárokat, törött csuklóval sem engedtek haza az iskolából egy kislányt. Sőt még hazatelefonálni sem engedték. A brit kislány, Charley Daniel olyan szerencsétlenül esett el az iskolában, hogy eltörte a csuklóját, a tanárok azonban nem hittek neki: „Hagyd abba a nyafogást!” – mondták, valahányszor arról panaszkodott, hogy fájdalmai vannak. Elképzelhető, mit érzett a kislány anyja, Natalie, amikor délután a gyerekéért ment az iskolába, és azzal szembesült, hogy a csendben sírdogáló Charley elgyötört arccal tartja a jobb kezét. Miután kifaggatta lányát a történtekről, azonnal orvoshoz vitte. Ott megröntgenezték a sérült végtagot, és a felvételen világosan látszott, hogy eltört a kislány csuklója. Az iskolaigazgató úgy nyilatkozott, nem igaz, hogy az iskola nem foglalkozott a sérüléssel, hiszen a gyermek még jeges borogatást is kapott a kezére.

Für Anikó véleménye:
Akkor ez most mi is akar lenni? A ló túlsó oldala? Mert az innensőt sajnos már idehaza is jól ismerjük: azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket a tanárok szenvednek el a diákoktól: az utóbbi időben egyre gyakoribb fizikai atrocitásokat.

Nem tudom, hogy Ti, Kedves Lányok, hogyan értelmezitek ezeket a jelenségeket, számomra teljesen abnormális és végtelenül elszomorít! Nonszensz.

Ha felidézem az olvasmányaimban szereplő tanárfigurákat és iskolai atmoszférát, akár csak a magyar irodalomból – Móra Ferenc, Ottlik Géza… –, az az érzésem, mintha nem is egy másik korban, de másik bolygón íródtak volna ezek a történetek. A különbség akkor is égbekiáltó, ha csak a magam iskolai éveit, élményeit idézem fel a nem is olyan régmúltból.

Anyám maga is pedagógus – azért nem mondom, hogy volt, mert ugyan már régen nyugdíjas, de a tanárság nem szakma, hanem holtig tartó állapot –, mégis csak nagyon ritkán fordult elő, hogy megkérdőjelezte volna bármelyik tanárom módszereit vagy igazát az én véleményemmel szemben. Ne értsétek félre, ez nem a seniorrá váló korosztály kötelező „bezzeg az én időmben” rinyálása, sokkal inkább félelemmel teljes aggodalom, nem elsősorban a pedagógusok, hanem társadalmunk és az élet minden területén egyre inkább elhatalmasodó agresszivitás miatt. Mintha a kulturális törzsfejlődésünkön megnyomtuk volna a visszajátszás gombot. Igen, mi magunk!

Egy olyan társadalomban, ahol a tanárember valamiféleképpen nem minta – akár morális tekintetben, akár szakmai presztízsét illetően –, ott igencsak nagy az értékrendbeli zűrzavar a fejekben.
Azt ugye már mondanom sem kell, hogy ez a jelenség sem izolálható, kihat az összes többire, megmutatkozik minden másban – ahogy azt sajnos nap mint nap tapasztalhatjuk.
Nos tehát a szóban forgó történet valamiféle „bosszú” vagy elégtétel lenne? (Persze hogy nem, de a szarkazmus adja magát.) Hát erről meg a dickensi rémtörténetek ugrottak be és az elképedés, hogy ilyen megtörténhet napjainkban.

Nemcsak azért elképesztő, mert nem kell ahhoz orvosi szinten jártasnak lenni az anatómiában, hogy egy felnőtt lássa, hogy itt tényleg nem egy gyerek nyafogásáról volt szó. Hagyták szenvedni, ez a legfelháborítóbb.

Vajon azért nem hittek a kislánynak, mert előzőleg már többször lódított? Esetleg hisztis természete miatt bagatellizálták a történteket? Ez akkor sem mentség! Az iskolának értesítenie kellett volna a szülőket és orvoshoz vinni a kislányt.

Persze az a jelenet is rögtön elkezdett peregni lelki szemeim előtt – természetesen lassított felvételen –, ahogy sebzett vaddisznóként berontok az igazgatói irodába, és ráborítom az íróasztalt az ott ülőre, ha Charlie történetesen az én lányom lett volna. És csak ezután varrok az iskola nyakába egy olyan kártérítési pert, hogy amíg fennáll, megemlegeti.
Erről ugyan nem szól a fáma, de gyanúm, hogy Natalie is ezt tette.