El kell fogadnunk szüleink hibáit

Kedves Imre!

Mintha szavaim el sem jutottak volna hozzád. Meg sem hallottad a lényeget, két olyan általános igazságot kaptál elő, ami nem is a felvetett kérdésre reagál, ráadásul benne is van az írásomban. Evidens, hogy az éremnek két oldala van. Elég furcsa, ha a levelemből azt szűrted le, hogy én a szülőknek csak a jó tulajdonságait látom vagy szeretném megláttatni. Ha figyelmesebben végigolvasod a levelemet, több részt is találsz, ahol írok a rossz tulajdonságokról és arról is, hogy „Ebben a periódusban többféle negatív érzés alakult ki bennem is a szüleimmel szemben (harag, vádlás, kritizálás, elégedetlenség…), de idővel – ahogy bölcsültem – azt is megláttam, miért erre voltak képesek a szüleim, miért ezt tudták adni.”

Tehát szó nincs az érem egyik oldaláról, a szülők misztifikálásáról! Arról beszélek, hogy megtisztelem őket azzal, amiért felneveltek (erről egészen más tanulni vagy másoktól látni, mint csinálni), hogy nem alázom meg, nem hozom ország-világ vagy egyszerűen csak idegen emberek előtt kellemetlen helyzetbe őket. Merthogy a kérdés az volt, hogy „kinek segítesz ezzel?”! Kinek lesz ezzel jobb, hogy több tízezren tudjuk, hogy a szüleid gyávák és megkeseredettek? És újból kérdem: mért tartozik ez ránk? Jól gondolod, hisz nyilvánvaló, hogy „a szülők nem istenek”.  (Elég egyszerű volna így istenné válni…)

Az irántuk való tisztelet (elnézést, ha nem definiáltam volna világosan) egyszerűen azt jelenti, hogy tiszteletben tartom, hogy általuk léptem be az életbe, az ő hímivar- és petesejtjeikből lettem, ezáltal a saját életem forrását tisztelem. Nem beszélve arról, hogy fölneveltek, ami nem kevés idő és energia. Ez nem azt jelenti, hogy a gyermek emiatt egy életen át meghunyászkodik vagy alárendelt, és még vak is – egy vak birka. Én partner szinten beszélem meg a szüleimmel és a gyermekeimmel az életünket úgy, hogy közben mindenki a helyén van. És működik a szeretet. Úgy, hogy nyilvánvaló, hogy senki sem tökéletes. Pontosabban: mindenki tökéletes, ugyanis „tökéletes” hibáink vannak, pontosan ránk jellemzőek. Akit szeretsz, úgy szereted, ahogy van.

(Nekem rendszeresen az arcomba mondják a gyerekeim a rossz tulajdonságaimat, amiben igazuk is van, ezt megbeszéljük, és jó együtt. Biztosan tudom, hogy idősebb éveimben nem azért fognak hozzám jönni, mert „illik anyukát meglátogatni”.)

A másik evidencia – amit kicsit viccesnek találtam, hogy éppen nekem írsz erről –, hogy a gyermek nem a szülő birtoka. Éppen az egyik vesszőparipámhoz nyúltál: miszerint senki nem birtokolhat senkit. A rabszolgatartás ideje régen lejárt. Közel nyolcéves nlcafés munkám során ezt a mondatot idéztem a legtöbbször (legalább nyolc-tízszer): „Gyermekeid nem a te gyermekeid, nyílvesszők ők csupán, kiknek figyelheted röptét.” (Khalil Gibran: A próféta)

De hogy milyen ez a figyelem, és hogy érzi-e a gyermek a szeretetteljes, követő figyelmet, vagy sem, az igen meghatározó.

Végezetül még egyszer kiemelnék két neked szánt gondolatot – nyilván azt kezdesz vele, amit akarsz:
1. „Minden negatív érzés, gondolat, tett kötést hoz létre. A másoknak okozott rossz érzés az egyik legerősebb ragasztóanyag.” (Tehát mélyebb szinteken nem a leválást segíti. A negatív tulajdonságok kimondására való bátorság a leválás egy korábbi szakasza.)
2. Az őszinteségnek csak akkor van értelme, ha attól a másik fejlődik.
 
Köszönöm a válaszod, kívánok minden jót: Soma

Az előzményeket itt olvashatod:

Soma nyílt levele Csernus Imréhez

Csernus Imre válasza a nyílt levélre