Magányossághoz: igenis, aki például zenészként él (őket ismerem jobban, ezért hozom ezt a példát), egy idő után magányos lesz. Mert lehetnek hosszabb-rövidebb barátságok 'civil' emberekkel. Lehetnek barátságok olyanokkal, akik tisztelik-szeretik az illetőben a tehetséget és azt, ahogyan azt megmutatja a nagyvilágnak, vagy éppen megéli a személyes életében.
De aki nincs benne a szakmában, az egy idő után besokall. Mert ha egy koncertmester elsorolja, hogy a következő 4 hónapban hány országban fog fellépni, vagy az előző évben hány világhírű sztár-zenésszel fogott kezett vagy vacsorázott együtt, akkor nagyképűnek fogják tartani. Pedig az illető talán csak azt akarta közölni, hogy hócipője kivan már és szeretne kiszakadni ebből az egészből.
Családon belül is előfordult, hogy amikor húgom mesélte valakinek, hogy kivel állhatott egy színpadon, vagy ki gratulált neki a felvételi után, vagy éppen kinek a privát farmján tölthetett el néhány kötetlen órát, megkapta az arcába, hogy felvágós. Pedig közben az az érzés volt benne, hogy 'te jó ég, hova kerültem, meg sem érdemlem én mindezt...'
És hogy milyen érzés gyermekként a tehetséged miatt kilógni a sorból:
én zenei tagozatra jártam, 3. osztálytól zongoráztam. Országos és nemzetközi versenyeken vettem részt, szóval nem éppen amatőr szinten űztem a zenélést. Húgom szintén, ő 5 évesen kezdte a zongorázást, 7 évesen országos versenyen volt, 10 évesen II. helyezett lett. 11 évesen felvették a zeneakadémiára. Én kevésbé, de ő nagyon is tehetséges kisgyermek volt.
DE!
Senkinek nem kívánom mindazt, amit mi átéltünk az általános iskolában és a családban. Rólam hamarabb leperegteg a dolgok, de az ő lelkében bizony sok nyomot hagyott az egész.
Csak apró szemelvények:
- az egyik ált. iskolában csak addig volt érdekes a tudásunk,amíg felléptünk a rendezvényeken, volt kit mutogatni. De aztán amikor kértem a tanárt, hogy ne kedden feleljek a jobb jegyért, hanem szerdán, mert kedden épp szolfézs-vizsgám van,és úgyis 2 hét van még a félév zárásáig, akkor leteremtett, hogy döntsem el mi fontosabb számomra: a zene vagy a biológia. Mondta ezt egy zenei tagozatos iskolában... és aztán ő lett az év tanára. Marha jó érzés volt ez akkor 12 évesen...
- a társaim úgy csúfoltak, hogy zongorilla. de arra jó voltam, hogy ha énekórára nem tanulták meg a feladott kíséretet, akkor Ági beugrott helyettük és gond nélkül lekísérte a kórust.
- a kórusvezető nem engedte, hogy csak heti 1x járjak kórusra, mert kb. fél óra alatt tanulom meg azt, amit mások fél éven át gyakorolnak. Nekem pedig fontosabb lett volna zongorát gyakorolni. Neeeem. Mert a tanárnéninek kényelmesebb volt, hogy én megtartottam a szopránnak a szólampróbát és nem neki kellett betanítani a darabot.
- a húgomat egy másik ált. iskolában, ami már nem zenetagozatos volt, szó szerint kiutálták, padokat toltak az ujjaira vizsga előtt, fenyegető leveleket dobáltak neki (szilánkosra töröm a képed... és tsai), rettegve ment el a buszmegállóig is. Képzelhetetitek, hogy akkor abban a pillanatban mekkora örömmel töltötte el a zenei tehetsége.
- vagy amikor kértük a tesitanárt, hogy a nemzetközi verseny előtti héten hadd ne kelljen kézilabdáznunk, kézenállni és szekrényugrást gyakorolni, mert ha valami bajunk lesz, akkor több évi munkánk veszik kárba. Nem... megkaptam rá a magam egyesét, húgom pedig a megvetést. Igen. Nagy élmény volt ott akkor abbban a pillanatban tehetségesnek lenni.
Sorolhatnám még, de nem teszem.
Igen, nagyon sok örömet, elismerést hozott mindkettőnk számára a tehetségünk a zenében (és nekem azóta másban is). De ennek is megvan az árnyoldala, ha úgy tetszik 'átka'.
16°C
– Érdemes-e terelgetni a gyerekeket egy bizonyos irányba azért, hogy egy adott tevékenységet szeressen is végezni? 
32 hozzászólás 
