Anyakatona

Az anyaságról tabuk nélkül

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Anyának lenni kiváltság és móka-kacagás. Egyfelől. Másfelől pedig olyan kemény, mint egy elitkommandós-kiképzés.

„Az 1973 és 77 között született magyar nők egyharmada még gyermektelen, miközben fut ki az időből, és miközben katasztrofálisan rossz hazánk népesedési helyzete” (KSH, 2009).

Ez az adat nekem úgy hangzik, mint egy generáció segélykiáltása. A magyar társadalom köztudottan konzervatív, a nőnek a konyhában a helye, a férfinak a kormányrúdnál. A globális adatok azonban azt bizonyítják, hogy minél konzervatívabb egy társadalom, annál alacsonyabb a születésszám. A svédek, akiknél hasonlóan siralmas volt a demográfiai helyzet, egyszer végre megkérdezték a nőket: mire van szükségetek ahhoz, hogy családot alapítsatok? Ezt felelték: arra, hogy nyíltan beszélhessünk az anyasággal járó terhekről is, és együtt találjunk rájuk megoldásokat. Ma Európa-szerte Svédországban a legmagasabb a születésszám. Én ebben a tekintetben svéd vagyok, a nyílt beszéd híve.

Én öltem meg Kennedyt

AnyakatonaEgy gyönyörű, kedves és okos, két és fél éves kislány édesanyja vagyok. Ő a legjobb döntés, amit valaha világra hoztam. Anyának lenni kiváltság és móka-kacagás. Egyfelől. Másfelől pedig olyan kemény, mint egy elitkommandós-kiképzés. A gyermekvállalás a legnagyobb horderejű változás egy nő életében, és naná, hogy a változás nehézségekkel jár. Csak ezekről ritkán beszélünk. A kommandóskiképzésen parancsokat ordítozó őrmester ráadásul nem más, mint méhünk gyümölcse. Persze hogyan is lehet egy púder- és popsikenőcs-illatú drága kicsi babát őrmesterhez hasonlítani?! Egyszerűen. Itt van rögtön az alvásmegvonás: kedvelt módszere a katonai hírszerzésnek is. A fogoly, akit folyton felébresztenek, előbb-utóbb vall. Én alig egy hónappal a szülés után, amikor átlagban háromszor ébresztett a lányom éjszaka, úgy éreztem, bármit bevallok: én öltem meg Kennedyt, csak hadd aludjak végig egy éjszakát!
De az ember persze hogy felkel, és térdből rugózik éjhosszat, szoptat és böfiztet, és egy hónap alatt felszed öt kilót, mert alvás helyett csokit zabál.

Csúcsra járatva

És bármilyen legyen is az éjszakai extra kiképzőprogram, főnökünk, a kisded mindig csúcsteljesítményt követel. Vagyis másnap, illetve aznap – hónapokig összefolynak a nappalok és éjszakák – étlen-szomjan, szédelegve a kialvatlanságtól az anya mint egy jó katona ugrál, etet, böfiztet, ringat, altat. A húsz perc alvásidő alatt bekészít egy mosást, ebédet főz, porszívóz – aztán kezdi elölről, etet, böfiztet, ringat, altat, és így tovább. És olyan nincs, hogy én most tíz percre ledőlnék, mert kipurcanok, vagy megenném a rég kihűlt tökfőzeléket, mert éhen halok: egy csecsemő nem ismeri el más éhségét és nyűgét a sajátján kívül. Én gyakran délután négykor vettem észre, hogy a reggelire beáztatott teafilter még mindig ott úszik a zavaros vízben…

Ám ez a sziszifuszi, monoton életritmus minden szakirodalom szerint a lehető legjobb kisdedünknek.
Más kérdés, hogy milyen ez nekünk, akik valószínűleg végigdolgozzuk a várandósságunkat, és egyik napról a másikra nem csupán szülünk egy gyermeket, hanem a munkahelyi nyüzsgés után hirtelen szobafogságba is kerülünk. Ó, persze lehet menni sétálni, cígölni a babakocsit lépcsőkön fel és le… de ezt most hagyjuk. A gyermekgondozás kezdeti időszaka ebben is feltűnő hasonlóságot mutat egy zárt katonai intézménnyel: ingerszegény környezet, minden megszokott tevékenységtől és társaságtól való elszigetelődés. Önként választott ugyan, de attól még nem kevésbé sokkoló. Az ember elzárva a külvilágtól könnyen megkérdőjelezi a saját fontosságába vetett hitét. A munkahellyel való rendszeres kapcsolattartás hiányában az anya könnyen elveszíti azt a biztonságot, amit a munkája és a keresete nyújtott neki: azt, hogy szükség van rá, és visszavárják.

No para, anya!

Nálunk még mindig szokás lekezelően gyesbetegségként emlegetni a szülés utáni (de akár egy-két évvel az után jelentkező) depressziót. Márpedig az alvásmegvonás, a bezártság,  az óriási felelősség, az egzisztenciális félelmek együtt: melegágya a depressziónak. Több olyan barátnőm van, aki az első gyermeke születése utáni fél-egy évről máig alig beszél. Sőt, annyira szégyellte, hogy még szólni sem mert depressziós tüneteiről. Könnyen elítélik ugyanis az embert, ha egy gyönyörű, egészséges csecsemő anyukájaként depresszióról panaszkodik.

Pedig éppen ilyenkor van a legnagyobb szüksége a kismamának a támogatásra: arra, hogy nyíltan beszélhessen róla, mennyire kimerítő a 24 órás szolgálat érzelmileg, fizikailag. Például azért, mert a csecsemő elsősorban sírással kommunikál, és hiába tudjuk mindezt a szakirodalomból, attól még megingathatja az embert. Márpedig ha addig a munkánkban feladatokat oldottunk meg, amelyekért elismerést kaptunk, akkor könnyen elbizonytalanít, hogy a kisbabánk a legritkább esetben vereget vállon: no para, anya, jól csinálod. Persze akadnak szerencsések, akik körül nagymamák elszánt hada segédkezik. De általában már nem nagy családokban élünk, így sokan magukra maradnak a gyermekneveléssel.

Az anyává válás folyamat

A legtöbb első gyermekes nő azt éli meg, hogy semmire sincs ideje, állandóan fut a feladatai után, és egyfolytában kimerült. Sőt, abban is kételkedik, hogy jó anya-e. A legrosszabb azokat a frázisokat hallgatnia, miszerint a kismama kapja össze magát a szülés után, legyen újból vonzó, és figyeljen a férjére, járjon el tornázni, társaságba: higgye el, csak rajta múlik, csak akarni kell! Jaj, ne! A fenti retorika éppen a lényeget fedi és bagatellizálja el: azt, hogy a gyermek születésével a szülő hosszú időre nem lesz többé a maga ura. Minden gondolatát, minden tettét alárendeli gyermeke jólétének. Éppen azt kell hát megtanulnia, hogy már nem minden csupán az ő akaratán múlik – alkalmazkodnia kell, soha nem tapasztalt mértékben. A szülővé válás az ember életének legnagyobb változása és feladata. A változás elfogadása, az új életstratégia kialakítása sok időbe telik, és törvényszerű fázisai vannak – nem lehet megúszni őket. Nem azon múlik, hogy „időben összekapja magát a kismama”.

Az anyává válás folyamat: nem a szüléssel ér véget, hanem azzal kezdődik. Kinek hónapokig, kinek évekig tart. Viszont a fenti rémes frázisoktól a legtöbb szülő elanyátlanodik: te jó ég, rajtam kívül mindenkinek belefér minden az idejébe, csak én vagyok ilyen szerencsétlen lúzer?! Dehogy! Sokan vagyunk, és nem vagyunk lúzerek. Türelemre és gyengédségre van szükségünk, nem csupán a gyermekünk, hanem magunk és a társunk iránt is. És együnk annyi csokit, amennyit Gombóc Artúr, ha az segít. Amikor még vártam a lányomat, egy gyermekruhabolt plakátján felfigyeltem egy mondatra: ha az embernek gyereke születik, onnantól kezdve a testén kívül hordja a szívét.
Ó, de giccses – gondoltam akkor. Aztán megszületett Szofi, és rájöttem: ő valóban az én szívem, aki kívül dobog a testemen.


AnyakatonaCikkünk a Nők Lapja Psziché nyári számában jelent meg.

A magazin legfrissebb, őszi számának tartalmából:

  • Anyám és én. Elszakadt érzelmek – Szeretni mindenáron?
  • Nagy élvezet? Szex túlsúllyal
  • Párterápia – Mentsd meg a kapcsolatod!
  • Dr. Ranschburg: Hogyan mondjam meg, hogy örökbe fogadtam?

Ha előfizetnél a magazinra, kattints ide!

 

Olvass tovább

Hozzászólások

munkatars 2010-11-02 14:46

"Jó a cikk, csak azt kifogásolom hogy csak a kisbabás időszakról ír.

a nagyobb,  2-3 -  .......  éves gyerek melletti életről nincs szó benne

Pedig az is ugyanolyan nehéz mint a pici babás periódus, csak más minőségben."

 

....és mi van a 17-20 éves "gyerekekkel"?

 Igaz, ebben a korukban már zavartalanul budizhatsz, ujsággal a kezedben, viszont jöhetnek megint az álmatlan éjszakák....

Folytatódik az elitkommandós-kiképzés....vagyis nincs is vége soha!  

 

Kitartás anyakatonák!

lamia 2010-11-02 14:00

Sziasztok!

 

Most találtam ezt a cikke, de isteni! Egy az egyben rólunk szól! Nálunk az Apuka is kómában volt, felváltva voltunk a lányommal, mert koraszülött, nagyon pici, hasfájós, lukas szívű stb. volt. Plusz egy nagymama is segített, mégis, néha délután még pizsamában voltam. Most 7 éves elmúlt, de a helyzet nem sokat változott. Most is állandó "szolgálatban" vagyunk, csak most mások a gondok. De imádjuk Őt! :D

 

 

Lamia

Anyacuka 2010-11-01 21:53

sziasztok

 

ritka,hogy mernek írni a nehézségekről, nem csak a szépről-jóról

 

biztos,hogy csodás gyerekkel élni,de igen, az alvás, a wc,zuhny,étkezés,intimitás-hát annak annyi 

 

5 gyerekünk van,már nem kicsik, dolgozom,de akinek nincs gyereke otthon, nem tudja elképzelni,hogy fáradtan hazamész és egyik közli,ma szülői, a másiknak valami spéci füzet kell másnapra,meg osztálypénz, meg ebéd,meg  verset tanulunkstb.

utazás gyerekkel-ha alszik azértnéznek furán, ha nyugtalan azért, ha enni kér,ha hány-komolyan, semmi nem jó a többieknek,pedig tényleg profik a gyerekek, autó nélkül élünk, vonat,busz  természetes, egyszerűen csak gyerekek

 

hétvégén is elutaztunk,  az egyik buszsofór kedves,mosolygós volt,  másik undok,morgós, a vonaton csak dohányzó kocsiban volt hely, ha ablakot nyitottam a füst miatt,az1 szem dohányos morgott,hogy fázik(nem fülke,hanem kisebb kocsik vannak újabban kb.20 fő) a

 

a panzióban már ismernek minket, nagyon kedvesek,a személyzet évek óta ismeri a gyrekeket, toleránsak, jól érezzük ott magunkat, próbálunk mi is néha felnőtt társaságba kerülni:D

 

de bizony sztem is katonai kiképzéssel ér fel a gyereknevelés, családirányítás

 

és ahogy nőnek,nem lesz egyszerűbb, lesznek gondok, csak másfélék, de  ezt a csodát nem adnám semmiért

 

 

azt hiszem, ezt a cikket inkább a gyerektelen főnököknek ,szomszédoknak, utasoknak kéne elolvasni,talán jutna nekünk egy kis megértés 

 

 

tbodi 2010-11-01 20:30

Sziasztok!
Amit a cikkben leírtak teljesen úgy van, igaz kicsit felturbózva. De nekem duplán így volt, ikreim vannak. gyakorlatilag az első évről csak arra emlékszem, hogy etettem, forráztam, főztem, és vég nélkül pelenkáztam. A legrosszabb számomra az volt, hogy míg nem születtek meg a fiaim én minden barátnőmet meglátogattam mikor megszületett a kisbabájuk, rendszeresen mentem. Mindenki ígérte, hogy majd nekem is segít, de mikor én kerültem ebbe az élethelyzetbe senki nem nyitott rám ajtót, anyukámat kivéve. Senki nem hívott fel, hogy hogy érzem magam. Így panaszkodni is a babáimnak panaszkodtam. Gyakorlatilag velük beszélgettem. Nekik mondtam el mindent. És persze a férjemnek, aki a világ legjobb férje és apukája. A gyerekeimmel a mai napig megvan a beszélgetés, este fürdés után leülünk négyen és beszélgetünk. De ma már könnyű. Hat évesek lesznek nemsokára, és néhány hete már átalszom az éjszakákat. Ebbe csak az a poén, hogy ők egy éves koruk óta átalusszák az éjszakát, csak nekem maradt meg az a berögződés, hogy éjszaka felkelek és megnézem őket. De minden nehézség ellenére még egyet bevállalnánk. mert nincs ennél jobb dolog a világon. Na jó éjszakát mindenkinek!

ha-nocri 2010-11-01 17:19

Maga a cikk jo, viszont a felvetessel nem igazan ertek egyet.

En 77-es vagyok, es nem azert nincs gyerekem, mert senki nem kerdezte meg, mit szeretnek, hanem azert, mert fogalmam sincs, ki lenne az apja.

 

Raadasul mivel az utobbi 1 evben osszesen harom fiu volt, aki komolyan  tetszett, es ebbol ketto kb 23 eves, igy kezdek arra gyanakodni, hogy valahol 25 eves koromban kellett volna meglelnem az igazit  (igaz, akkor pont erre keszultem, es egy ot eves kapcsolatot hagytam hatra, azt remelve, hogy csak letezik valahol az orok szerelem - na ez az, amiben mar nem hiszek). 

  

Salátáné 2010-11-01 14:06

Szia! Ismerem ezt az érzést, átestem rajta én is, nem vagy egyedül, hidd el. Én spec alig vártam, hogy visszamehessek dolgozni, de tényleg embertpróbáló volt az első pár hónap, hiszen a gyerek+ férj+ háztartás továbbra is teljes embert igényel a napi munka után is, plusz ugye a bölcsibe rohangálás, a mikor kit kérjek meg, hogy menjen el a gyerekért, mert részmunkaidő Magyarországon csak a mesében létezik..stb.

De hidd el, belejössz néhány hónap alatt!

Addig meg kitartás, és napi 3 kávé....:))

pasztorh 2010-11-01 13:54

2 éves a gyerkőc (épp ma ), imádom, mindent megtennék érte. Mégis...

Visszamentem szeptemberben dolgozni (vagy most, vagy csak jövő ősszel tehettem volna meg,sajna ilyen a munkám). Gyerkőc bölcsis, pontosabban egy hét bölcsi, egy hét betegség. Mindenféle immunerősítés ellenére.

Nagyon jó a cikk,csak hiányzik belőle ez a korszak.

Én most érzem magam totál mélyponton (gyanítom, depresszióközeli állapot lehet): gyerkőc sértve van,hogy "cserbenhagytam", munkahely nem kímél (lassan a napi 12 óránál tartok), háztartás, férj ugyanúgy van, az én erőm meg elfogyott. KO... :'( És mindenkitől csak annyit hallok: ez az élet rendje, és szedd össze magad...

 

(bocs, legalább kiírtam magamból)

Torolt_felhasznalo_429269 2010-11-01 13:21

 

utólag már olyan jókat mosolyog az ember lánya rajta...

no igen, akkor nem mosolyogtunk, hanem a hajunkat téptük:D

 

 

egyébként a hócipőm tele ezzel a "mantrával", hogy kisgyerekesként is legyen összeszedett, naprakész mindenből egy nő, tegye ugyanazt ugyanúgy, mint annak előtte, legyen igénye minden olyan dologra, tevékenységre, mint a baba előtt, Isten ments, hogy akár egy dekát hízzon, vagy ha mégis, azt azonnal le is kell adnia, mert egyébként miféle ember már?!

 

 

ha nem képes egy társadalom tudomásul venni, hogy egy kisgyerek 24 órás műszak, akkor ne támasszon elvárásokat (gyanítom egyébként, hogy ezeket az elvárásokat olyanok sulykolják az anyukák fejébe, akik közelről se láttak még gyereket...)

 

tessék szépen tudomásul venni apukának, tágabb családnak, barátoknak és ismerősöknek, hogy nem fog minden ugyanúgy menni, mint előtte...mert bár ugyanúgy tisztálkodunk, takarítunk, mosunk, főzünk, vasalunk, férjet pátyolgatunk, stb. mint előtte, csak éppen...egy-két-három vagy tíz perc múlva oda kell menni a "nagyfőnökhöz", mert ő még nem tudja önállóan megoldani a problémáit