Azóta eltelt három év, és én nem találhattam volna jobb helyet, hogy egy életre megtanuljam a leckét: ne ítélj első látásra!

Mert a lányom jobb helyre nem is kerülhetett volna. Lehúzott egy évet a bölcsődei csoportban, majd kettőt az óvodások között. Csodaépület és csodajátékok helyett csodapedagógusok vették körül, szeretet és tisztelet. A három dolog, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a legnagyobb kincsem életének első közösségi élménye öröm legyen. És valóban, öröm volt minden perce. Még azok is, amikor megszaggatta a lelkemet az elválás, amikor a beszoktatás fájdalmas reggelein ő bent zokogott, én pedig kint a kocsiban. Amikor körte lett a jele, mire ő legörbülő szájjal kijelentette, hogy „nem is szeretem a körtét!”. Amikor az első ovis születésnapját ünnepelték, és a sors kegyetlen fintorának „köszönhetően” sem én, sem az apja nem értünk oda a gyertyafújásra a munkahelyünkről. Amikor a város leghelyesebb katicatündér-jelmezébe öltözve a világ összes kincséért sem bújt volna ki a szoknyám alól a farsangi forgatagban. Amikor nem kaptam levegőt az aggodalomtól, hogy vajon mi történik vele élete első ottalvós óvodai kirándulása alkalmával… Az ember életének első, igazán emlékezetes élményei mind az óvodához kötődnek, és Lola remek alapokat kapott.

Ma tölti utolsó napját ezen a csodahelyen. Ebéd után elbúcsúztatják, almalével koccintanak az egészségére, és még egy utolsót együtt énekelnek. Lola holnaptól új óvodába megy. Ott, helyben, ahol lakunk. Óriási dilemma előzte meg a váltást, és én még mindig nem vagyok biztos abban, hogy jól döntöttünk. Abból indultunk ki, hogy nem azért költöztünk a fővároskörnyék legjobb levegőjű falvába, hogy aztán onnan mindennap bevigyük a gyereket a büdös Budapestre. Arról az extra időről nem is beszélve, amit azzal spórolunk meg, hogy nem araszolunk be a városba minden reggel idegesen a gyerekkel, majd ugyanúgy ki délután. Praktikus és logikus döntést hoztunk. De – és ezt ma már jól tudom – a látszat hiába kecsegtető (vadonatúj óvodaépület uniós pénzből, csillogó-villogó és szigorúan uniós szabvány szerint felszerelt játékok, óriási udvar, csupa ablak csoportszobák, tágas tornaterem, mosolygós Évi néni), válaszaim legkorábban hónapok múlva lesznek.

A terepet mindenesetre igyekeztünk előkészíteni. Hetente kétszer elsétáltunk az új ovi felé, követtük, ahogy épül, ahogy a helyükre kerülnek az ablakok-ajtók, figyeltük, ahogy benépesítik játékokkal az udvart, ahogy rendezik a terepet. Lola kipróbálta a rollerparkolót a főbejáratnál, és az üvegtáblákon át leselkedve próbáltuk kitalálni, hogy vajon melyik lesz a Barackfa csoport szobája. Hazafelé azon tanakodtunk, hogy  vajon mi lesz a jele az új óvodában. Mert a körtét – ehhez kétség nem férhetett – lecseréljük, az biztos. Egyik hosszú eszmefuttatása után („A királylány, az nem jó, mert nagyon bonyolult szépen lerajzolni. A szívecske tetszik, de nem valami izgalmas. Pöttyös bögre már voltam bölcsiben, most valami újat szeretnék…”) megkérdeztem, hogy ugyan, mondja már meg, hogy ha választhatna a világ összes óvodai jele közül, mi szeretne lenni. Három perc komoly gondolkodás után rávágta, hogy: „Alma!” A világ legegyszerűbb és legegészségesebb gyümölcse. A körte lánytestvére. Amit még Lola is szeret. Úgy legyen, Lolám, mondtam neki, és szép csöndben szorongani kezdtem azon, hogy vajon lesz-e alma a választható jelek között…

Nos, hölgyeim és uraim, volt! És én, ahogy a kezembe került a jelekkel teli kistál a ma esti szülői értekezleten, jó amazonnőstényanyaállatként le is stoppoltam neki az almát. Vagyis: megtettem a maximumot, amit ebben a pillanatban meg tudtam tenni, a siker és boldogság érdekében. A többit pedig… szerdán meglátjuk.