“A férjem mentett meg minket”

A fiatal, csinos Ágnes és tizenkilenc hónapos kisfia, Berci jelenség. Az utcán, a parkban – ahová cinkotai otthonukból sétálunk – megszólítják őket, beszédbe elegyednek velük a járókelők. Senki sem sejti, min ment keresztül szülése után a harmincöt éves anya, és hogy mekkora vihar dúl néha még ma is a lelkében. Hisszük, története okulás, figyelmeztetés minden családnak.

„Néha, amikor Berci békésen szunyókál, és itt ülök – mutat egy fenyő árnyékában megbúvó padra –, elgondolkodom a másfél éve történteken. Azon tépelődöm, négyhetesen a kisfiam mit élhetett át, mit érezhetett az egészből. Örök kérdés marad, hagyott-e nyomot benne. Ez olyan, mint egy szörnyű mese egy napról, aztán utána hetekről, hónapokról. És ebben a nem mindennapi mesében ott van Tamás, a férjem is, aki a tragédiát megelőzte. Mára meggyógyultam, és nem félek, mert tudom, hogy ez többé nem fordulhat elő. Esténként összebújva a következő babát tervezzük, ami már egyértelműen jelzi: minden rendben van. Velem is. Mert tudod, a történtek után itt most azon van a hangsúly, hogy velem…”

Azt hittem, elmúlik

„Három év házasság, boldogság után azt éreztük, már csak a baba hiányzik az életünkből. A férjem felkapott, és fél órán át csókolgatott, amikor kiderült, áldott állapotban vagyok. Nem tudom szavakba önteni, mennyire vártam Bercit! Álomszép kilenc hónap volt, harmonikus háttérrel, rajongó, féltő férjjel, végül bonyodalmak nélküli szüléssel. A kórház után otthon minden úgy várt minket, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ragyogó lakás, gőzölgő húsleves, a szüleink, a dédnagymamák a maguk boldogságával, márkás babaholmi, pazar gyerekszoba a hálónk mellett. A szülők beosztották, ki mikor, miben segít, Tamás szabadságot vett ki, és elhalmozott a szeretetével. Ha a kisujjamat sem mozdítom, akkor sem lett volna hiány semmiben.

A második hét elején ugyan fájt a mellem – az én falánk kisbabám kisebesítette –, de semmi egyéb bajom nem volt. Majd egyik éjjel fölriadtam, hogy Berci nyöszörög, fulladozik. Rémülten, izzadtan ugrottam ki az ágyból. Berci békésen aludt. Tamás nyugtatgatott, hogy csak rossz álom volt, a tökéletes anyákkal előfordul, mondta. A csókjaival altatott el, de nehezen aludtam vissza. A másnapom nagyon rossz volt. Aztán a következő éjjel is fölriadtam, azt éreztem, nem bírnék fölállni, ha Berci sírna, a felelősség súlya leterít. Ezerszer elmondtam magamban hajnalig: nem bírom ki, ha baja esik a gyerekemnek! Fáradtan ébredtem, de nem panaszkodtam. Háromhetes múlt Berci, amikor Tamás visszament dolgozni, és én azt kértem a nagymamáktól, ne jöjjenek naponta kétszer, elég erős vagyok már. Ez nem volt igaz, vánszorogtam, és épp azért utasítottam el őket, hogy ne vegyék észre, mi zajlik bennem. Ettől kezdve csúsztam egyre csak lefelé a lejtőn. Éreztem, hogy baj van, de képtelen voltam megosztani a szerelmemmel.

Alig ettem, gyakran sírtam, pedig semmi okom nem volt rá, és folyamatosan rettegtem, nehogy betörjenek, és ellopják a gyerekemet. Késő délutánra, mire anyu vagy a férjem megérkezett, összekaptam magam. Nem mondtam el nekik, milyen félelmek gyötörnek, azt hittem, múló dolog, és majd túl leszek rajta. Aztán hirtelen átváltottam érdektelenségbe. Reggel Tamás megbüfiztette Bercit, visszatette az ágyába, nekem tejeskávét, vajas-mézes kalácsot hozott, megcsókolt, és azt mondta: »Drágám, pihenj sokat, sápadtnak látszol, sietek haza.« Közben az én fejemben az zakatolt, tűnj el, pihenni fogok, hiszen egész éjjel őriztem a gyereket. Talán düh is volt bennem.
Aznap ide-oda járkáltam a lakásban, amit elővettem, széthagytam, semmit nem csináltam, lelassultam, talán egyszer pelenkáztam át Bercit, és egyszer szoptattam meg. Dél körül zavarni kezdett a fény, kívántam a sötétet. Bezártam minden ablakot, ajtót, behúztam a függönyöket, és feküdtem az ágyon. Közben elképzeltem, miként lopják el a gyerekemet, és olyan szívdobogásom lett, hogy tisztán hallottam zakatolni a szívemet. Lemeredve ültem az ágyon, remegtem a félelemtől, magam mellett az ordító gyerekkel. Simogattam, biztattam, ordítson, akkor nem mer bejönni senki. És amikor hallottam, hogy a zárral babrálnak, rettegés fogott el, hogy a betolakodó a hang felé jön, és elviszi Bercit. Csitítottam, de nem hagyta abba. Megfogtam a kispárnát, és csendet parancsoltam…”

Fájdalmas eszmélés

„A kórházban arra ébredtem, hogy valaki simogatja a homlokom. A mellemhez kaptam, azt éreztem, feszül, szoptatnom kellene. Riadtan néztem Tamásra, aki az ágyamnál ült, és mosolygott. »Nyugalom, nincsen semmi baj. Szeretlek, drágám. Minden rendben.« Ezek voltak az első mondatai. Lehunytam a szemem, kábán kérdeztem, mi történt, hol van Berci. »Jól van, pihenj még« – kérlelt, de az anyai ösztön nem hagyott, hangosabban kérdezgettem. Jött az orvos, injekciót kaptam, aztán egy nő az ágy másik oldalára telepedett, és halkan kérdezgetni kezdett, majd válaszolt a kérdéseimre, míg el nem aludtam. A teljes történetet napokkal később tudtam meg. Pokoli érzés volt, szinte újraéltem az egészet – itt elhallgat, könny csillan a szemében, de nem sír. – Szörnyű volt a felismerés, hogy majdnem megfojtottam a fiam. A tejem elapasztották, két hét után mehettem haza, gyógyszereket kellett szednem, és lelki támaszra volt szükségem a férjem törődése mellett.

A pszichológusnő, aki segítette a gyógyulásom, később elmagyarázta, mi ez a betegség, mi történt velem pontosan. Lassan visszatért minden, a rettenetes nap előtti időből is, aztán földolgoztuk közösen – sok kezelésen Tamás is részt vett. Azt, hogy nem beszéltem a bajomról, a félelmeimről, hogy nem kértem a családom segítségét, mert nem akartam terhelni őket, soha nem rótták fel nekem. Inkább én vádoltam magam emiatt, még hosszú heteken, hónapokon át. Ezerszer elképzeltem, mi történik, ha Tamás nem jön időben, ha a betegség másképp hatalmasodik el rajtam – hosszan néz maga elé, majd odahajol a gügyögő kicsihez. – Négyhetes volt Berci, amikor a betegség elválasztotta tőlem. Azóta nem kapott anyatejet, és ez nagyon bánt, de már nem hibáztatom magam.”

Egy év után újra sírtam

„Másfél évvel a történtek után elmehetnék lelki segítőnek. Kiműveltem magam, mindent elolvastam a betegségről, ami magyarul, angolul föllelhető. Tudom, a hormonműködés, a tejelválasztás, a szülés okozta trauma, a korábbi depresszió kiújulása egyaránt előidézheti ezt az állapotot. A kiváltó ok kutatása ma is tart, az orvosok még vitatkoznak rajta. De tény: életek forognak kockán, ezért a levertség, a hangulatzavar, a baby bluesnek is nevezett jelenség csak bizonyos mértékig fogadható el. Ha nem múlik el, orvosi segítségre van szükség. Minél előbb érkezik, annál gyorsabb a felépülés.

A történetemmel segíteni akarok. Ha egyetlen anyát is megmentek a pokol kínjaitól, már megérte. Mert bárki kerülhet súlyos állapotba, ha a környezet, a család nem elég éber, ha a kismama kijátssza őket akarata ellenére, ahogyan én is tettem. Az apró jelek, az alig észrevehető változások is legyenek intőek. Az Amerikai Egyesült Államokban az anyákra külön figyelnek, Angliában a szülőnőt hazamenetel előtt tesztelik, a franciák lelki segítőt küldenek a kismamákhoz. Nálunk ez még tabu. Szégyellni való, pedig száz szülés utáni enyhe depressziós között mindig van egy súlyos eset. Régen is voltak ilyen betegek, és voltak tragédiák is. Minket a férjem mentett meg, az ő szeretetének a segítségével sikerült feldolgozni a történteket. Most kiegyensúlyozott vagyok, szülni fogok újra. De egy év volt a gyógyulás. Egy év, mire újra úgy tudtam sírni, gondolkodni, érezni, mint azelőtt, amikor rászorítottam a fiam arcára a kispárnát…”

Megjegyzés: a történetét elmesélő anya és kisfia nevét a család kérésére megváltoztattuk.