Dúlaként sok szülésnél voltam már jelen, és sokszor néztem végig azokat a pillanatokat, amikor először pillantja meg egy édesanya a gyermekét. Van, aki rögtön a baba után nyúl, és magához öleli. Van, aki magához veszi, de időbe telik, míg a szívében fokozatosan ébredő szeretet igazi öleléssé válik.

És olyan is van – főleg nagyon kimerítő vajúdások után –, hogy egy édesanyának hosszabb időre van szüksége ahhoz, hogy teste-lelke „visszatérjen” a kínok és fájdalmak földjéről, és egyáltalán fel tudja fogni először azt, hogy végre vége, s aztán azt is, hogy megszületett a kisbabája. Otthon szülésnél a bábák nem is teszik automatikusan a mama hasára az újszülöttet, hanem megvárják, hogy kérje, hogy akarja ezt az első találkozást.

Hol marad a túláradó boldogság?

Talán furcsának hangozhat ez a gyakorlat, mert – a média által túlidealizált világunkban – teljesen természetesnek vesszük, hogy egy anyában az első pillanattól kezdve túláradó boldogságnak kell lennie, ha csak a gyermekére néz, de a valóság ennél sokkal összetettebb. Ezzel az apró gesztussal a bába nem tesz mást, mint tiszteletben tartja az anya belső ritmusát, és időt hagy arra, hogy a lélek történései „utolérjék” a biológiai eseményeket.

De talán ami ennél is fontosabb: mindez a legteljesebb elfogadás légkörében zajlik. Senkinek eszébe sem jut ítélkezni egy anyáról, ha csak tíz perc múlva tudja karjaiba fogni a babát, vagy még később tud először rámosolyogni. Előbb vagy utóbb a legtöbb nőben felébred az egészséges anyai érzés, tehát nem feltétlenül ezeken az első perceken múlik az, hogy kiből milyen anya lesz.

De akkor min?

Anyák és anyák

Sári világéletében sok gyereket szeretett volna, és húszévesen várandós lett egy férfitól, aki úgy érezte, hogy egy ilyen korai családalapítás, a vele járó kötelezettségek és kötöttségek tönkretennék szépen induló karrierjét. Sári vállalta a babát egyedül is, és mi nagyon aggódtunk ugyan, hogy le kell mondania a nagy családról, ő szentül hitte, hogy talál majd olyan férfit, aki felvállalja majd gyerekkel együtt. És így is lett: a nyolcadik hónapban, nagy pocakkal oltár elé vezette az egyik kollégája, aki titokban régen szerelmes volt belé. Az első kislány óta négy közös gyermekük született, és örökbe fogadtak még egy mozgássérült kisfiút is.

Panni egyetemre járt, komolyan vette a tanulmányait, sikerei voltak a szakterületén, és soha nem gondolkodott sok gyerekben. De az élet úgy hozta, hogy diplomamunkáját már a kislánya mellett írta, és aztán sorra jöttek a többiek. A negyedik után már nem terveztek többet, de igent mondtak az ötödikre is. Sőt – bár akkor már férjével mindketten negyven körül jártak – a hatodikra is!

Sárira talán azt mondanánk: „született anya”, hisz kislány korától erről álmodott, és életét kitölti a gyerekekről való gondoskodás. És Panni? Csak azért, mert nem egyből, hanem fokozatosan jutott el addig, hogy ma ugyanúgy hat gyermeket nevel, ő kevésbé lenne az? És vajon ha Sári élete úgy alakul, hogy valóban egyedül maradt volna az első gyerekkel, kevésbé lenne „született anya”? Szerintem, ha leülnénk beszélgetni velük, nagyon hasonló gondjaikat és gondolataikat osztanák meg velünk. Valószínűleg olyanokat, amilyeneket anyaként szinte mindnyájunk átélünk: hogy vannak könnyebb és nehezebb napok, illetve időszakok, van úgy, hogy teljesen el tudunk merülni a gyerekek körüli és velük való tevékenykedésben, és van, hogy szinte robotszerűen végezzük a feladatainkat; hogy egyik pillanatban elolvadunk, annyira drágák a csemeték, a másikban teljesen kikészítenek minket a büdös kölkök; hogy hol azt érezzük, hogy nincs fontosabb feladat és teljesebb hivatás annál, mint hogy egy kis ember útját egyengetjük a világban, hol azt, hogy egyszerűen szükségünk van arra, hogy ne csak az ő, hanem a saját vágyainkat is megvalósíthassuk.

Naponta újraszületni

Mindennapjainkban karakterünkhöz és lehetőségeinkhez mérten próbálunk egyensúlyozni ezek között a „végletek” között. Van, akiben az egyensúlyt a több önfeladás és a kevesebb önmegvalósítás hozza meg, és van, akiben fordítva. De idővel változhatnak is a család igényei és a saját igényeink. Egy-egy új élethelyzet – egy kis testvér születése, egy új házasság, lakóhely vagy munkahely, egy külföldi álláslehetőség – olyan változásokat hozhat az anyaságunkban, gyermekeinkkel való viszonyunkban, hogy nem is gondolnánk. Vagyis szinte mindennap „újraszületett anyák” lehetünk, ha megengedjük magunknak ezt a rugalmasságot, ha nem megfelelni vágyunk egy elképzelt, idealizált és talán makulátlan tökéletességében senki által meg nem élt anyaképnek, hanem saját magunkat adjuk. Ma idegesebben, holnap türelmesebben, hol (egészségesen) önzően, hol önfeláldozóan, most passzívabban, máskor aktívabban és elfogadjuk azt az egyszerű tényt, hogy lehetetlenség tökéletes anyának lenni. Pont elég, ha őszintén szeretjük gyermekeinket, és elég jó anyák vagyunk.