„Ez mi?” – kérdezi a férjem, és feltart egy műanyag dobozt, amelybe a gyerek előtti időkben az ebédjét csomagoltam, ám most a dobozban három műanyag játék csörög. „Készségfejlesztő játék” – felelem rezzenéstelen arccal. „Aha” – teszi vissza a játékhalomba a dobozt, amire a fiunk fel sem rezzen, hanem tovább olvassa a könyvét.

Zsombort ugyanis három dolog érdekli igazán. Az evés – hihetetlenül bélpoklos, ha kell, lábujjhegyre áll, hogy az asztalról valami kaját szerezzen, és messziről meghallja a kanálcsörgést –, a csajok és a könyvek. Lányokban és könyvekben egyelőre nem válogatós. Nincs az a női korosztály, a csecsemőtől a nagymamáig, akinek ne ajándékozna egy elbűvölő mosolyt, és nincs az a könyv, amelyet úgy dobna félre, hogy unalmas. Szereti a kisgyerekek számára gyártott vastag, kartonlapú könyveket, abból is a tengereset igazán, de legeslegjobban a felnőttkönyveket szereti. A felnőttkönyvek nem olyanok, mint a felnőttfilmek. A felnőttkönyveknek három fő tulajdonságuk van: kemény táblásak, nagyok, és sok-sok vékony lapjuk van. A felnőttkönyvek veszélyesek a tíz hónapos könyvmolyokra, mert rengeteg, szám szerint négy kemény és hegyes sarkuk van, és ezek a kemény és hegyes sarkak igen változatos utat járnak be, amíg az aprócska kezek forgatják a könyvet. Mert a könyvet nemcsak olvasni lehet, meg lapozni, hanem forgatni és vonszolni is. Ráadásul a könyveket meg kell szerezni a polcról, ahhoz meg fel kell állni, és amíg Zsombor az egyik kezével kapaszkodik, a másikkal leveszi a könyvet, magához szorítja, lecsúsztatja a földre. Ezután a fiam óvatosan leereszkedik, és buzgó „olvasásba” kezd.

A könyvekkel egyetlen baj van: a lapok szakadnak. Persze sohasem szándékosan, mindig véletlenül. Mert Zsombor az ügyes kis ujjaival megfogja a lapot, és emelné a magasba, hogy „nézd, anya, milyen jól megy nekem ez, milyen könnyedén megfogom a lapot”, és akkor a könyv nehéz gerince ellenállást fejt ki. Zsombor azonban erős, ő kitartóan emeli a lapot, végül a leggyengébb enged. Azaz a lap. Hasad.

Az értékesebb gyerekkönyveket, ilyen a Micimackó 1957-es kiadása, elrejtettem, azonban az Antanténuszt, amely túlélt engem és az öcsémet is, már négy helyen kellett megcelluxoznom. A legújabb kedvenc, a Csókolom, pókmajom! eddig jól bírja a strapát. Némi gyűrődéstől eltekintve sehol egy hasadás, szakadás, vagy hiány a papír folytonosságában. Pedig naponta többször bő negyedórákat is elnézegeti a könyvet.

Néhány hete még azon aggódtam, hogy fiam széles és színes érdeklődését tompítom, mert nem elég, hogy olyan játékokat veszek neki, amelyek nekem tetszenek, de még – valami lelki telepátia folytán – arra is rábírom, hogy a három labda közül azt válassza, amelyik nekem tetszik.

Zsombor azonban 10,5 hónapos korára bebizonyította: nemcsak négy darab foggal, de önálló akarattal és fejlett pasigénnel is rendelkezik. A csajozásnál és a „szívéhez a gyomrán át vezet az út”-nál még csak sejtettem, de amikor rájöttem: egyszerre csak egy dologra képes figyelni, és ha számára érdektelen, amit mondok, akkor elereszti a füle mellett, már biztosan tudtam. A „Zsombor, ne menj ki a konyhába!” felszólításban se a „Zsombor”-ra – no igen, néhány napig azon is aggódtam, hogy nem figyel a nevére –, se a „ne menj ki”-re nem reagál. Viszont ha azt mondom neki, hogy „Zsombor, gyere inni!”, akkor hallgat a nevére, még az olvasást is abbahagyja, és azonnal jön.

Önálló akarata a játékválasztásban is megnyilvánul. Nem foglalkozik a kisautókkal – na jó, ha én tologatom a szőnyegen, akkor hajlandó nézni –, nem foglalkozik a labdákkal, az építőkockákkal, és semmilyen késztetést nem érez arra, hogy tárgyakat másik tárgyak gyomrába tegyen, pedig ezt a könyv szerint szeretnie kellene. Bármivel játszom, nézi, de ha ő maga választhat játékot, akkor odamászik a könyvespolchoz, és onnan választ magának könyvet. Egyiket a másik után. És ha én messzebb vagy másik polcra teszem a Pókmajmot, a kedvenc könyvét, akkor ő nem a helyén keresi, hanem ott, ahova tettem. Ha nem tudja megszerezni, akkor egészen addig énekel a polc előtt, amíg megkapja. Mindenkit szeret, aki előtte lapozza a könyvet, és elolvassa a betűket. Persze ezek után meg sem lepődöm majd, ha a gyerekem „héka, béka!”-t vagy „szasz, sas!”-t kiált első szavaként.

Már-már éppen azt latolgattam, elrejtem az összes könyvet, nehogy könyvmoly legyen a gyerekből, és legyen motivációja a többi játék – köztük a műanyag dobozba rejtett három játék – felfedezésére, amikor a fiam egy régen elfeledett helyről előbányászott egy szivardobozt. A dobozban kocogott valami.

Zsombor némi homlokráncolás kíséretében addig-addig nézegette és bökdöste a dobozt, amíg az kinyílt, és kis füzetek hullottak ki belőle. Zsombor, aki ugyanolyan lelkesedéssel olvas Marie Claire-t, mint telhetetlen hernyócskát, boldog mosollyal vetette bele magát az ismeretterjesztő füzetek lapozásba. A jáki templomról szóló ugyanolyan kedves volt szívének, mint a jeli arborétumos.

Ennyit az én dobozomról és a műanyag vackaimról.