Nem jellemző rám a türelem, a fiammal viszont képes vagyok lelassulni, és ehhez nem kell megfeszíteni magam. Erőt csak az egymás után „csörgedező”, egyforma napok igényelnek. Édes nosztalgiával múlatom az időt. Felidézem, hogy egy évvel ezelőtt milyen boldogító volt a tudat, hogy állapotos vagyok. Máig felfoghatatlan csoda, ahogy a két apró sejtből egy kis ember fejlődik, most meg az a csoda, hogy a Fül – a Cafatfül és a Manófül rövidítése, ami szigorú esetekben akár Fülöpre is változik –, az okos és szép gyerek nem is olyan régen még a hasamban növekedett.

Legnagyobb sajnálatomra még nem fetrengek a szövegétől, de ölelgethető kisbabaságát egyre inkább elveszíti. Nem szeret karban feküdni, és csak lenni, hozzám vackolódni, minden energiáját a világ felfedezésére szenteli. Igazán ünnepi pillanat, amikor a fiam úgy bújik hozzám, mintha én lennék a világ meg a minden. Érzem, előtör pasisága: „Tudod, anya, szeretlek, viszont nincs időm állandóan bizonygatni és kimutatni, ezernyi fontos dolgom akad.”

A fiam három legfőbb tevékenysége: a világ alapos szemrevételezése, a játszószőnyeg maximális kihasználása és az ujjszopás. Ez utóbbi igazán mulatságos. Zsombor születése óta mutatóujjával „irányítja” a világot, és most, hogy felfedezte az ujjszopás boldogságát, szintén a bal mutatóujját preferálja. Még akkor is, ha olykor torkon szúrja magát. (Hihetetlenül hosszú ujjai vannak.) Tudom, minden anya elfogult a gyerekével. De az én gyerekem igazán rendkívüli! (Igen, azzal is tisztában vagyok, hogy minden anya ezt gondolja.)

A játszószőnyeg ugyancsak roppant kihívásokat tartogat. A „belógó” állatokon kívül a szőnyeg játéktartó íveinek birizgálása szintén előkelő helyet foglal el a világ érdekességeiként számon tartott dolgok között.

Egyik nap pelenkázás közben észrevettem, hogy megfigyeli az orrszívó csövét, majd határozott mozdulattal megragadja – nem csak kalimpál a kezével, és megfogja, ami beleakad, hanem határozottan kinyújtja a kezét, majd megfogja a csövet –, kicsit mozgatja, majd a szája felé húzza. Megnyalja és elengedi, a „nem ehető, nem kell” arckifejezéssel.

Ha arra kellene válaszolni – sajnos senki nem kérdezi meg tőlem, pedig szívesen elmondanám –, hogy a fiam melyik tulajdonságára vagyok a legbüszkébb, akkor egyértelműen a kitartását dicsérném.

A kanapé (már megint és még mindig az átkozott kanapé) háttámláját telepakoltam játékkal, mert bizony a fiam szegény, játék nélküli kiscsávóból játékkal bőven elhalmozott gyerekké cseperedett, és jó ötletnek tűnt, ha nem a téglafalat – bár az is nagyon szép – bámulja böfire várva, hanem ingergazdag környezetet teremtek. (Igen, ez a mániám.) Az ingerek jöttek is. Cafatfül teljesen rákattant a vékony, színes szalagokra és az apró, pici címkékre. Finommozgása még darabos, ugyanazt csinálja, mint a nagyobb tárgyakkal: kinyúl, és próbálja megfogni. De amíg a nagyobb tárgyak a markában maradnak, ezek a kis cifit-cafatok nem. Zsomborom három-négyszer türelmesen próbálja, majd dühösen „höe”-zik és csapkod. Mintha önmagamat látnám. Az orra, a szája és a lábujjai mellett még a türelmetlenségemet is örökölte. Cafatharcosom erénye azonban, hogy a következő etetésnél újra – tiszta szívvel és boldogan – próbálkozik. Látszik a fejlődés, egyre ügyesebb.

Próbálom észben tartani, milyen mérföldkövek mellett haladt el Zsombor. Már nemcsak a saját kezét tudja megfogni, hanem a lábát is. Elmosolyodik, amikor meglát, vagy meghallja a hangom. Nagyon rafinált gyerek, mert ugyanezt műveli az apjával is, így mindketten tíz centiméterrel a föld felett járunk. A kiságy közepétől simán elhernyózik a kiságy elejébe, a kiságy felső traktusa kellemesebb, mint az alsó, rejtély, hogy miért. Gyakran nézegeti kedvenc könyvét, és az olvasási technikája is változott. Eddig csak megbűvölten nézte a könyvet, most próbálja a könyv figuráit megmarkolni. Ja, és amit megmarkol, azonnal viszi a szájába. Rájött arra, hogy a mutatóujja mellé további négy ujjat is a szájába tud tömködni.

Hetekig vártam a nagy fordulatot, szó szerinti fordulatot, de hosszú és lassú hetek teltek el, a forgás még nem megy, de nagyon ügyesen oldalfekvésbe küzdi magát, és a Nagy Mutatványt csak a karok elhelyezkedése akadályozza. A hason és háton pörgéssel viszont nincs gond, remekül megy. Álmában is képes rá, majd nyüszögve közli, hogy (keresztben) kicsi az ágy.

Aztán egyik nap úgy ébredt Fül, hogy most megcsinálja, és átfordult a hasáról a hátára. Én azt hittem, lesznek majd előjelek, és lépésről lépésre láthatom a csodát. Dehogy! Egyszer csak arra mentem be a szobájába, hogy hasra tettem le, és háton fetreng, kezével-lábával kalimpál, mint egy felfordított bogár.

Nem lehet azt mondani, hogy semmi sem történik, viszont én úgy érzem, ráadásul minden csendes és kiszámítható.