Természetesen minden gyereknek vannak temperamentumbeli tulajdonságai, amit a gének hordoznak. Ezek teljesen függetlenek a neveléstől. Kirívó esetekben azonban nagy valószínűséggel a szülő-gyermek kapcsolatban van a hiba.
Ilyenkor a szülő két fájdalmas dolgot tehet: egyrészt a saját viselkedését kell kritikusan vizsgálnia, másrészt gyermekét annak kell elfogadnia, aki, és el kell felejtenie azt, amit látni szeretne benne.
A gyerekek olyanok, mint egy tükör. Ha rájuk nézünk, sokszor önmagunkat és saját problémáinkat, gyengéinket ismerhetjük fel bennük. Fontos azonban, hogy a megoldást is rögtön megmutatják. Ha a szülő változtat viselkedésén, a gyerek is megteszi azt.


Íme az 5 leggyakoribb eset:



1. Szabályszegés:


Mit tegyünk, ha fiunk vagy lányunk állandóan a határok és szabályok átlépésével provokál? Ilyenkor a szülő valószínűleg félreértett valamit. Mindenki a gyerekeknek járó nagy szabadságról beszél, elősegítvén ezzel kibontakozásukat. Az emberpalántáknak azonban szükségük van arra is, hogy a világban tájékozódni tudjanak. Anyunak és apunak pont ebben kell segítenie, mégpedig úgy, hogy szabályokat alkotnak. Ez nem könnyű dolog. A konzekvencia helyett egyszerűbb engedni, és engedékenységgel „megvásárolni” a kedvességet.

Megoldás: Ilyenkor kérdezzék meg maguktól a szülők, hogy mennyire következetesek gyermekükkel. Aztán pedig kutassanak az okok után, mit szeretnének az engedékenységgel helyrehozni. Túl kevés időt töltenek együtt? Vagy attól tartanak, hogy egy szigorúbb nevelési stílussal már nem kapnak annyi szeretetet? Ezek a gondolatok teljesen alaptalanok, hiszen a gyerekek olyan szülőt kívánnak maguknak, akik tartást adnak nekik, segítve ezzel a nagyvilágban való tájékozódásukat. Merjünk tehát szabályokat alkotni, és azokat betartatni!

 

Kapcsolódó írások: • Királyfit nevelünk, de nem magunknak • Félős kicsik, szorongó ovisok • Fiút nevelni • Ne csapj rá! • Óvodába kéne menni... Aki segíteni tud: • Dr. Szögedi Dalma pszichológus

2. Agresszivitás:

A nevelési nehézségek gyakran összefüggenek a szülők elfojtott érzéseivel és vágyaival. A szülő felerősíti a pozitív tulajdonságait, a rosszakat pedig elnyomja.
Sokszor megtörténik, hogy porontyunk magába szívja rossz tulajdonságainkat, és ki is éli azokat. Különösen azok a szülők ütköznek meg gyermekük viselkedésén, akik békés problémamegoldásra nevelik őket. De lehet, hogy pont ez a probléma: egyetlen ember sem tud mindig kedves és békés lenni. Az agresszió idővel összegyűlik, és egyszer csak kirobban.
Vannak gyerekek, akik dühüket maguk ellen fordítják. Ilyenkor akár anorexia is kialakulhat.

Megoldás: Ebben helyzetben érdemes utánagondolni, létezik-e a családunkban vitakultúra, vagy gyermekeink a legtöbbször ezeket az utasításokat hallják: „Ne veszekedjetek már megint!”, vagy „szedd már össze magad!”. Ha segíteni szeretnénk csemeténknek, meg kell tudnunk viselkedésének okát. Vizsgáljuk meg magunkat, miért vagyunk ennyire kiéhezve a békére és a harmóniára, vagy miért vagyunk ennyire engedékenyek. Emlékezzünk saját gyermekkorunkra. Ha megtaláltuk az okot, és felismertük, viselkedésünkkel milyen mintát közvetítünk, könnyebben javíthatunk a helyzeten. Ha vitára kerül a sor, bátorítsuk is néha a kicsiket, ne prédikáljunk állandóan a harmóniáról. Fontos, hogy minden gyermek érezze, önmaga lehet.



3. Túl félénk a gyerekem!



A félénk, gátlásos gyerekeket szüleik sokszor túlságosan féltik, így nem kapnak elég szabadságot. Óvodáskorban nincs is még ezzel gond, de mikor iskolába kerülnek, akaratlanul is eltávolodnak egy lépésnyire szüleiktől. Ilyenkor a lurkók pszichoszomatikus tüneteket produkálnak: rosszul lesznek, fáj a fejük vagy a hasuk. A szünidőben érdekes módon mindez elmúlik. Ha nem vigyázunk, gyermekünk igazi iskolaundorban szenved majd. Mindennek az az oka, hogy a szülő túlfélti gyermekét, nem tudja elengedni.




Megoldás: Ha a szülő sokat aggodalmaskodik, az a viselkedésén is érződik. Érdemes elgondolkodni, hogy reagál erre a gyerek. A túlzott elővigyázatossággal azt az érzést keltjük benne, hogy mindennapi feladatait nem tudja megoldani, és ezt el is hiszi. Ne mondjuk sokszor, hogy: „Vigyázz, amikor az úttesten átkelsz!”, vagy „jaj, csak nehogy bajod legyen!”. Helyette bátorítsuk: „Te olyan ügyes vagy, biztos vagyok benne, hogy figyelsz, mikor átmész az úton!” Az ilyen mondatok azt jelzik, bízunk benne, ügyesnek, talpraesettnek gondoljuk. Persze nem könnyű a szülőnek, hiszen gyermeke pont a bátorítások által lesz önálló, távolodik el tőle. De ne nyugtalankodjunk emiatt, az emberpalántának az a legjobb, ha megfelelő önbizalommal felvértezve vág neki az életnek.



4. Teljes elutasítás:


Bizonyára sokaknak ismerős az élethelyzet, mikor a fiút különórákra járatják, hogy gimnáziumba mehessen, mert az apukája úgy érzi, csemetéje többre hivatott nála. Gyakori az is, hogy az anyák feladják munkájukat első gyermekük születésekor, utána pedig a gyerekek iskolai jegyein keresztül értékelik saját magukat. Ők eleinte mind beváltják a hozzájuk fűzött reményeket, de ez nem tart sokáig: bekövetkezik az összeomlás, és teljes ellenállást tanúsítanak.




Megoldás: Bánjunk óvatosan az elvárásokkal, ne várjunk túl sokat utódainktól. Figyeljük a gyermek jelzéseit, hogy valóban örömét leli-e a dologban. Ha elutasító magatartást tapasztalunk, annak az lehet az oka, hogy a gyerek eddig csak az irántunk való szeretete miatt fogadott szót. Ne akarjuk arra kényszeríteni, hogy valóra váltsa azt, amit magunknak álmodtunk. Ha mégis így lenne, és felismertük a helyzetet, szánjunk több időt magunkra, tűzzünk ki saját magunknak célokat.



5. Egyedül nem megy:

Ideges a gyerek, ha a család többi tagja mással foglalkozik? A testvér a számítógépnél ül, anyu süt, apunak pedig éppen nincs kedve játszani. Hiába soroljuk, mivel foglalkozhatna, semmihez sincs kedve. Ez tipikus esete annak, amikor a gyermek hozzászokott, hogy valaki mindig van körülötte, valaki mindig szórakoztatja.
De hogy tanulhatja meg, hogyan kell saját magát elszórakoztatnia? Az állandó foglalkoztatás függőséget szül, a gyereket passzivitásra neveljük. Például csak akkor hajlandó színezni, ha anyu elé teszi a papírt és a ceruzát.



Megoldás: Próbáljunk meg a gyerek fejével gondolkodni. Higgyük el, képes elviselni egy kis unalmat, nem kell rögtön szórakoztatnunk! Ahhoz, hogy a gyerek önállósághoz szokjon, meg kell tanulnia mindkét félnek a szituációt kibírni: a szülőnek a gyerek rosszkedvét, a gyereknek pedig az unatkozást. Pont ez a frusztráció sarkallja majd kreativitásra. Eleinte természetesen segíthetünk neki: megmutathatjuk például, hogy hol vannak a színes ceruzák, hol van a papír, vagy azok a dolgok, amikkel lekötheti magát. De vigyázat, ne ijedjünk meg, ha az elején nem tud az információval mit kezdeni! Fontos, hogy a gyermek szembesüljön egy kis egyedülléttel, hogy önálló ötletei legyenek!