Írta: Komáromi Balázs | 2007. 09. 14. |

Kövess minket!

f Ajánlom

Apa születik

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
„Figyelj, nálam rosszabbul nem érezheted magad” – biztattam az akkor már négy órája vajúdó Hajnit, és arra gondoltam, hogy Woody Allen mindjárt leállítja a felvételt, gratulál, és az önsajnálkozás professzora bejelenti visszavonulását.

Azon az éjszakán azonban többször is emlékeztetnem kellett magam, hogy élő adásban vagyunk, innen már nincs visszaút, és nem, nem álmodom.

Már korábban is hajlamos voltam rá (pl. az utolsó záróvizsgám után is), hogy szigorúan elmenekülve a nyilvánosság elől kicsit felpofozzam magam, és így tisztázzam, ami éppen velem történik, az álom vagy valóság. Vagy éppen a rémálom vált valósággá. A II-es számú női klinika szülőszobája előtti folyosón egy nagyobb ütést vittem be magamnak, majd realizáltam, hogy igen, itt vagyunk, bár papírforma szerint még legalább négy hétnek kellene eltelnie, hogy indokolt legyen zavarodott jelenlétem.

Korábban nem igazán tudtam, hogyan „fogunk” majd szülni. A többes szám első személy sem volt biztos. Nem azért, mert féltem a vértől, vagy attól, hogy később majd nem kívánom a feleségem, hanem egyszerűen nem bírom elviselni, hogy az, akit a legjobban szeretek, szenved, én pedig nem igazán tudok rajta segíteni. Korábban abban bíztam, hogy – az ilyen kiélezett szituációkat kifejezetten élvező – édesanyám bevállalja helyettem ezt a menetet, ám onnan már nem volt visszaút, amikor Hajni egyértelművé tette, szeretné, ha én lennék ott. Akkor még nem tudta, mit vállal, rólam már nem is beszélve.

Pedig addigra én is végigcsináltam egy szülés-előkészítő jógatanfolyamot, és jártunk már a szülőszobán is. „Jól látom, leülne?” – tette fel nekem kedvesen a kérdést az utóbbi helyszínen Pannika, a szülésznő, miközben átbeszéltük, mit is kell majd csinálni, amikor eljön a nagy nap. Komoly erőfeszítések árán sikerült lepleznem a rám törő remegést, miközben Pannika és Hajni a gátvédelem és a gátmetszés részleteiről egyeztetett. „Apának pedig az lehet ebben az esetben a feladata…” – csíptem el a beszélgetésből időnként mondatfoszlányokat, és itt tudatosult bennem, hogy ezen a folyosón nem Balázsként szólítanak majd. Jól jellemzi a helyzetet, hogy Hajni már maradt volna akár szülni is (mint később kiderült, két hetet kellett csak várnia), az én zavarodottságom viszont csak tovább nőtt. A jógaórára is feszülten érkeztem, nem szeretem megméretni magam a többi apukával, mert gyereknek látom magam mellettük. És nem tudom komolyan venni, hogy a kétezer forintos, demonstrációs célokat szolgáló kínai baba az én gyerekemként forgolódik a szülőcsatornában, és a légzőgyakorlatokat sem tudtam rezzenéstelen arccal csinálni. (Jó, az valóban gyerekes volt, hogy a szék alatt próbáltam úgy átkúszni, hogy ne érintsem meg a testemmel, de ezalatt láttam, hogy több mintaapa is elaludt!)

Azt valahogy mindig sejtettem, hogy a kiírtnál hamarabb megindul a szülés. Tudományos magyarázatom nincs, csak éreztem, és persze féltem is ettől. Hétről hétre olvastam, hogy hol tart éppen a gyerek fejlődése, és akkor kezdtem kicsit megnyugodni, amikor a 28. hétnél már azt írták, hogy ha most születne meg a baba, életben maradhatna. Így a 36. héten már egészen nyugodtnak gondoltam magam, mondván, nagy baj nem lehet.

„Hajni, gáz van?” – kérdeztem az ágyból, mert érzésem szerint addigra már 30 perce egyedül voltam az éjszakában. „Szerinted ez mi?” – kérdezett vissza, én pedig hosszan vizsgáltam a rózsaszínes folyadékot, ami folyamatosan szivárgott belőle. „Biztos a nyákdugó” – csillantottam meg felkészültségemet, majd hosszas tanakodás után (sorrendben: felhívjunk-e valakit, ha igen, akkor a szülésznőt vagy a nőgyógyászt, és nincs-e túl késő fél kettőkor zavarni őket) azt a nem várt információt kaptuk a nőgyógyásztól (még ébren volt, bulizott), hogy a vázolt esetben talán keressük fel a kórházat, ahol hosszas kémiai vizsgálódást nélkülözve is biztos diagnózist adnak.

Hajnin ijesztően nagy nyugalom lett úrrá, én kezdtem összeomlani. Mégiscsak a 36. héten vagyunk, nem lesz ebből baj?! Ám még ennél is nagyobb problémának éreztem, hogy egy átdolgozott hét utáni péntek éjszaka volt, a vendégek alig másfél órája mentek el tőlünk, én pedig alig aludtam egy órát. Ez azért is fontos, mert hétéves korom óta pontosan kiszámolom, hogy meglegyen a nyolc és fél órás alvás, ezt húsz év alatt nem nőttem ki, és tulajdonképpen használhatatlan vagyok, ha nincs meg a kimért időintervallum. Őszinte leszek, dühös voltam a kialvatlanságom miatt, és iszonyatosan izgultam. Hajni nem kapkodott, a szerintem indokolatlanul korán összeállított kórházi cuccokat lista szerint kiegészítette, mialatt én az ágyban magzatpózt felvéve sajnáltam saját magam. Így utólag elképesztő teljesítménynek tartom, hogy minden gond nélkül bevezettem a kórházba. A kocsiban fogtuk egymás kezét, sőt, még egy közös imát is elmormoltunk, és mindketten úgy csináltunk, mintha nem félnénk…

„Ön még kint marad, kismama bejön vizsgálatra” – kaptuk meg az első utasítást, és onnantól kezdve kb. másfél órára Hajni mögött bezárult a fotocellás ajtó a szülőfolyosón. Egyelőre magamra maradtam, erős neonfények és fehér színű padok között. A szervezetem által megkívánt nyolc és fél óra alvásból megpróbáltam újabb egy-két órát abszolválni, de ez az a típusú alvás volt, amikor az ember hárompercenként felébred, hogy az egész éjszaka magolt tételt fel tudja-e mondani még hajnalban is. Meglepő volt, hogy micsoda forgalom van egy nyári éjszakán a klinikán, csak miközben én arra vártam, hogy kiderüljön, megszületik-e és egészségesen születik-e a kisfiam, az érkező hölgyek azt próbálták bebiztosítani, hogy semmiképpen se szülessen meg az előző hetvenkét óra lehetséges produktuma.

„Apuka, tessék jönni” – ezzel a mondattal tudatosították bennem, hogy erről a folyosóról már hárman megyünk haza. Hajnali három körül járhattunk, és – „amíg legalább nem tágul a kismama  kétujjnyira” – a vajúdószobába nyertünk bebocsátást. „Akkor a magzatvíz folyhatott el” – vontam le a konzekvenciát, Szent-Györgyi Albert szintű professzornak képzelve magam. Rajtunk kívül két kismama várt arra, hogy minél gyorsabban elérje a megkívánt tágulási szintet, és persze egy mintaapa, akit nem zavart az, hogy hajnali fél három van, feszesen, kipattanó szemekkel várta, hogy a következő pillanatokban miben segítse gyermeke anyját. Eközben én – precedenst teremtve a vajúdóban – kértem Hajnit, hogy szorítson nekem is egy kis helyet az ágyon, és adhatna a takarójából is, ha már miatta vagyunk itt. Próbáltam folytatni a padon megkezdett alváspótlást, ám sem a fény-, sem a hangviszonyok nem tették számomra lehetővé a nyugodt pihenést. Azért egyszer jeleztem az ügyeletes nővérkének, hogy megszűnt hangot adni a Hajni hasára szerelt szívhangot mérő készülék. „Ez természetes” – nyugtatott a nővér, miközben erősen csodálkoztam azon, miért lenne természetes, hogy leáll a gyerekem szívhangja. „Természetesen” csak a gép csápjai csúsztak el, ez okozta a technikai zűrzavart.

Korábban a szülést mindig egy olyan teljesítménytúrához hasonlítottam, ahol huszonnégy óra alatt kell legyalogolni száz kilométert. Azért ehhez, mert korábban egyszer én végigmentem ezen, és akkor megtanultam, hogy a test képes lehetetlen dolgokra abban az esetben, ha fejben rendben van az ember. A „minden fejben dől el” elméletem Hajninál remekül működött, én viszont saját magam előtt kudarcot vallottam. Ennek jeleként – az ügyeletes szülésznő tanácsára – hajnali fél hatkor hazamentem, arra készülve, hogy akár az egész napot is szüléssel töltjük. Eddigre már olyan idegállapotba kerültem, hogy a csak kismamáknak fenntartott vécét is nehezen értem el, és valószínűleg a közeli parkban is mocskos részegnek néztek, nem a feszültséget hányással oldani próbáló kispapának.

„Most már gyere vissza” – telefonált 8.30 körül már a szülőszobáról a feleségem, aki addigra megbeszélte a szervezetével, hogy ultragyors sebességre kapcsolunk, hadd jöjjön ki az a gyerek, ha már kihúzta a dugót. 

A vajúdóból – elsőként – az 1-es szülőszobába kerültünk, oda, ahol korábban már egyszer rosszul lettem. Ezen újra aggódni kezdtem, mivel a szerencseszámom okán mindenképpen a hármas szobában képzeltem el a továbbiakat. Szerencsére ezen morfondírozni már nem volt időm, Hajninak ugyanis ötperces, egyre szaporodó fájásai voltak. Ekkor próbáltam Woody Allen-i módon biztatni, de érthető módon nem igazán volt humoránál. A fájások ránézésre tényleg elképesztő módon fájnak, viszont még ennél is megdöbbentőbb, ahogy egyik pillanatról a másikra eltűnnek. A történelmi hűség kedvéért próbáltam érdeklődni többször is a fájdalom hasonlíthatósága felől, de Hajnival csak a „beszakad a hátam, ez pokoli” típusú beszélgetésekig jutottunk. Ezekben az órákban értelmet nyert a jógán megtanult masszírozó mozdulatsor, ugyanis Hajni, aki korábban soha nem szerette, ha masszírozom, ezúttal élt a lehetőséggel. De nemcsak emiatt gondoltam úgy, hogy mégiscsak jobb, hogy itt vagyok, és talán tudok valamit segíteni neki. Bár így utólag nevetségesen hangzanak azok a mondatok („erre készültél kilenc hónapig, megcsinálod!”, „mindjárt túl leszünk rajta, nagyon ügyes vagy!”), amelyekkel ott biztattam, de igenis, akkor és ott ezekre szükség volt. És bár utólag sem kérdeztem, hogy emlékszik-e arra, mennyi puszit adtam neki, hogy mennyire szorította a kezem, hogy mennyit hordtam a pelust a vízhez lehűteni, és aztán az arcára tenni, valahogy éreztem, hogy szerepem van.

„Háromra kinyomjuk” – hangzott el a szülésznőtől és a nőgyógyásztól, akik szerencsére nemcsak szakemberként, hanem emberként is velünk, jelen voltak. Szokatlan, mégis kicsit megnyugtató volt látni, hogy az újszülöttes orvossal és nővérkével megerősített csapat hétköznapi dolgokról beszélget, ám eközben tekintetük nem egymásra, hanem a kitágult hüvelyre tapad. Nem tudnám felidézni, hogy pontosan melyik nyomás vezetett el a végső sikerhez, csak azt láttam, hogy valamit kihúznak Hajniból, mintha a hentes kapna le egy darabkát egy nagyobb húsdarabból, a hátára fektetik, valami elképesztő, Forma–1-es kerékcserére emlékeztető tempóval kiszívják alulról, felülről, majd miután egy-két pillanatig nem mozdul, határozottan felrázzák. Azt az egy-két pillanatot ott persze hosszú és iszonyatos másodperceknek éltem meg, de nem értettem azt sem, hogy miért lila és miért olyan szmötyis. Addig szívemben legbelül elsősorban Hajniért aggódtam, azokban a pillanatokban viszont egyértelművé vált, hogy mostantól osztoznia kell az első helyen.

Értelmes választ nem lehet adni ezeknek a pillanatoknak az érzékelésére, legalább olyan hülyének hat minden szó, mint mikor az éppen olimpiai aranyat nyerőt faggatják az érzéseiről. Még mindig nagyon féltő, ám mégis felemelő, körülölelő, megható…

„Ha apukánál sem nyugszik meg, akkor fel kell vinnünk megfigyelni” – kaptam az első apai harci feladatot, kezemben az éber szemeivel engem vizslató (tudom, hogy nem lát, de higgyétek el, hogy éreztem, hogy néz, lát, érez!) kisbabával. Ebben a fél órában, amit kettesben töltöttünk – miközben Hajnin az utolsó „simításokat” („az lehet, hogy én érzem, ahogy varrtok?”) végezték –, sok mindent mondtam neki azon túl, hogy mennyire szeretem. Elmeséltem neki, hogy milyen nagy szerencséje van, hogy megosztom vele az eddig csak hozzám tartozó Hajnit, hogy bármi baj lesz az életben, ránk számíthat, hogy majd focizunk, és előre elnézést kértem, hogy borostásan is agyon fogom puszilgatni. Meg persze arról is dumáltunk, hogy ez a ziháló légzés, ez most nem szerencsés, mert az újszülöttes néni alig várja, hogy megcsodálhassa közelebbről egy emelettel feljebb, de mi is nagyon szeretnénk, ha még most velünk maradna. Rám nézett, vett egy nagy levegőt, és nem zihált többé. Abban a pillanatban úgy éreztem, megszületett Komáromi Barnabás apukája. 

„Ha diszkó van, majd leszakad alattunk a klubhelyiség” – bemutatjuk az ösküi iskola másodikosait
Olvass tovább

Hozzászólások
Apa születik