Család

A pszichológus válaszol

Olvasónk írja: "Elõre félek az ünnep feszültségeitõl. Négy-öt éve menetrendszerûen karácsony másnapján robban ki például a rokonlátogatás körüli vita. Férjem ragaszkodik az álláspontjához, a gyerekek mást szeretnének."

Először a fiam lázadozott, amikor tizenhárom-tizennégy éves lett, most már a lányom is, ő most tizenöt. Itt állok én közöttük – istenem, csak nyugalom legyen –, és kinek adjak igazat? Már volt, hogy a fiam elrohant hazulról, és olyan is volt, hogy zokogva zárta magára az ajtót, zengett a ház, a férjem magából kikelve üvöltött… Egyébként, hétköznapokon mind rendes, normális emberek, viszonylag jóban is vannak egymással… De az ünnep közeledtével a sok intézni való miatt is egyre feszültebbek, idegesebbek lesznek, leszünk. Mi a megoldás?”

Dr. Vekerdy Tamás válasza:





Minden évben el kell, hogy hangozzék – többször is, több felől is –, hogy az ünnepi időszak (különösen a karácsony és az újév fordulója) veszélyekkel terhelt. Az összecsapások, a kirobbanó feszültségek, a fáradtság okozta összeroppanás, a migrének és rosszkedv-fokozódások veszélyeivel. Elmélyül a depresszív hangulat – ha kifelé nem csattan, befelé fokozódik az önpusztító agresszió –, nő a magányérzet. (Gyakorta ilyenkor törnek ki – elsősorban kisebb gyerekeken – már egy ideje lappangó betegségek, az ellazulás állapotában, az iskolai szorongás hirtelen megszakadásával. Ahelyett, hogy kétségbeesnénk, és akárcsak rejtett módon is szemrehányást tennénk a gyereknek, hogy “elrontja a karácsonyt”, tekintsük ezt alkalomnak, hogy mindazt a kedvességet, érzelemteli babusgatást, amelyet a rohanó hétköznapokban nélkülöznie kellett, most jó szóval, mesével, befőttel, kényeztetéssel(!), rántott csirkével, és minden egyébbel, ami a gyereknek vigasztaló és kedves, pótoljuk be!)

Sokszor beszéltünk a fogyasztói társadalmak ünneptorzító hatásairól, de ritkán emlegettük a szokványos, a konvencionális, a rutinszerű – “így kell lennie, mert így szokták” – veszélyeit, melyek ugyancsak alkalmasak arra (különösen felnövekvő gyerekek, kamaszok, ifjak esetében), hogy kiürítsék, és visszájukra, fonákjukra fordítsák az ünnep lehetőségeit.

Sokszor elhangzott már az is: ha csak lehet, pihenten menjünk az ünnepbe, áldozzunk előtte egy-két (vagy több!) szabadnapot, ne higgyük, hogy “majd az ünnepben kipihenjük magunkat”. És aztán: ne akarjunk tökéletesek lenni most sem – az ünnepben – a minden elkészítésében, és különösen ne a “mindennek időre meg kell lennie” gyakorta rögeszméssé váló gondolatában, és a “mindig mindent ugyanúgy” számunkra, felnőttek számára talán megnyugtató, de a nagyobb gyerekek számára gyakran elviselhetetlen kényszerében.

Lazaság, puhaság, nonchalance (fesztelenség!) készítene fel méltóan arra, hogy a rokonszenv érzése, a barátságos, átölelő hangulat ki tudjon bontakozni, hogy élvezni tudjuk a magunk és környezetünk lehetőségeit.

“Eszembe jut, hogy amikor mi voltunk tizenöt évesek, mennyivel szívesebben lettünk volna a karácsonyi szünetben is sokat a barátainkkal, akikhez valódi kapcsolat fűzött, mint a rokonokkal, akikkel évente kétszer-háromszor találkoztunk. ’Pedig velük mindennap együtt vagytok’ mondták rosszallóan a szüleink, és nem értették, hogy éppen azért van velük valódi kapcsolatunk, és azért éreznénk jól magunkat velük a szünetben is.” – mondja kolléganőm, aki még képes visszaemlékezni gyerekkorára, amit mi, felnőttek, gyakran egyszer s mindenkorra elfelejtünk.
Valódi érzelmi kapcsolat “a szeretet ünnepén”, ez talán tényleg fontosabb, mint az üres, vagy legalábbis ebben az életkorban üresnek érzett szokások ápolása.

Nincs – ne legyen! – kötelező látogatás, különösen nincs – ne legyen – kamaszaink, ifjúságukba lépő gyerekeink számára; s ha így gondolkodunk, sok összeütközést, és sok rossz hangulatot spórolhatunk meg.

Talán még arra is jut pillanat, hogy átéljük, átérezzük: tényleg történik ilyenkor a világban valami, aminek mi részesei vagyunk. (Például: a Nap “fordul”, napról napra hosszabb lesz a nappal, világosabb lesz; a mélyen alvó, eddig egyre csak befelé húzódó természet nem húzódik befelé tovább, míg egyszer csak kifelé moccan.)

De most még kint “sötét” van, bensőséget teremtenek a benti fények, együtt vagyunk a védett melegben – hosszú alvások, s ha figyelünk, talán üzenő álmok ideje ez…

De csak, ha ráérünk!

Csak, ha nem loholunk a végkimerülésig, hogy ünnepi időinket a fogyasztásban – vagy a konvenciók rigorózus, merev betartásában – “tökéletessé” tegyük…

Hanem átadjuk magunkat azoknak a mélyebb áramoknak, melyek mindnyájunkban ott áramlanak, képeket sodornak, s ha lebegni tudunk rajtuk, pihentetnek.
Mi ünnepeljünk úgy, ahogyan mi jónak látjuk, de hagyjuk a másik embert – és köztük serdülő gyermekeinket is! – úgy ünnepelni (élni), egyre inkább, ahogyan – ha a mi megítélésünk szerint most éppen tévesen is – ők látják jónak.

Ahogy a nagy ír írta-mondta tovább az evangéliumot:
“Ne kívánd felebarátodnak, amit magadnak kívánsz – lehet, hogy neki egészen más az ízlése!” (G. B. Shaw).

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top