Fül igazán széllelbélelt, amikor megérkezik a játszótérre. Az apró lábak szaporázása már a park bejáratánál megkezdődik, és én igazán sohasem tudom, hogy a fiam a szabadságba fut ilyen lelkesen, vagy a homokozóba. Megállapodásunk szerint a park kapujáig fognia kell a kezem, de utána arra mehet, amerre akar. Nem is gondolkodik a lehetőségeken, beleveti magát a gyerekseregbe. Boldogan kiáltozik, és üdvözlésképp körberohanja a játszótér minden fő pontját. A hajót, a házikót, a rugós lovat, körbejárja a gyerekeket, és megpróbálja megszerezni a játékot. Én meg – mint egy morgó öregasszony – ismételgetem: „Nem, Zsombor, nem szabad. Nem szabad mástól elvenni a játékot, amivel játszik.” Ha kikapta a másik gyerek kezéből, akkor a litániához még az is hozzácsapódik, hogy „add vissza a játékot”. Az első félóra lelkesedése után kicsit lehiggad a gyerek, üldögél, homokot szór az autóra, no meg a fejére, nézelődik, olykor odacsapódik kisfiúk mellé, akik az apukájukkal autóznak. Kicsit hátrébb állok. Jól látom Fül úrfit, de akkora a távolság, hogy igazán szabadnak érezhesse magát. Nem akarok a nyakába lihegni, meg élvezem nézni, ahogy a homokozó mikrovilágában nélkülem viselkedik.

Ma szembetalálkozott egy nagyobb fiúval, és a már óvodáskorú gyerek a fiamnak szegezte a kérdést:

„Téged hogy hívnak?”

A fiam kicsit nagyobbra nyitotta amúgy is nagy, barna bogárszemét, és állt ott némán. Szinte láttam, ahogy a szavak hozzáütköznek a bezárt szájához. Természetesen belülről, és visszapattannak a szájpadlásán, ott vannak, de nem tudnak kijönni. Elvesztettem minden önkontrollomat, beleszóltam a beszélgetésbe – utólag belátom, hiba volt –, és bemutattam a fiam. A fiam, akinek még nincs kedve beszélni, és amúgy sem kell, hiszen mindent el tud mutogatni. Valamelyik okos könyvben olvastam, hogy a társaság gyakran meghozza a gyerekek kedvét a beszédhez.

Az apja műve, hogy a gyerek néha gyerekcsatornát néz. Ámulattal, áhítattal, ugyanolyan csodálattal, ahogy reklámot vagy időjárás-jelentést. Engem idegesítenek a figurák és a párbeszédek, de tisztában vagyok azzal, hogy a gyerek nem nőhet fel francia klasszikusokon. Tehát hagyom. Kicsit. Nézem vele. Az idióta figurák angolul énekelnek. A fiam a csodálata jeleként kicsit még nagyobbra tátja a száját – mert amikor nagyon figyel, a szája mindig nyitva marad –, és amikor a dalszöveg odaér, hogy „clap your hands”, magyar anyanyelvű gyerekem, akihez nagy ritkán csak skót barátunk beszél angolul, összeüti a tenyerét, és a jól végzett munka boldog mosolyával néz rám. Dicsérem, puszilom, halálosan büszke vagyok rá.

Elkényeztetjük a gyereket. Szeretném hinni, hogy csak kicsit, de ha hideg fejjel gondolkodom, akkor az eléggé is csak udvarias jelző. Fül legújabb szenvedélye az IKEA-s favonat, és mivel egy adagból csak kicsi kört lehet építeni, amelybe nem tud belefeküdni anélkül, hogy szét ne rúgná, ezért az apja, kérésemre, hozott újabb síneket. Azonnal két dobozzal. Már van váltó – gyanús, hogy a férjem is szeretett volna hasonlót gyerekkorában – és két szerelvény, de az ember már latolgatja az alagutas-hidas változatot is. És ha mindez nem lenne elég, a hétvégén dömpert is kapott Fül. Nem arról van szó, hogy eddig nem volt dömpere, csupán arról, hogy nem volt elég dömpere. A harmadik dömper vásárlását az indokolta, hogy a játszótéren igény mutatkozott olyan autóra, amelyet meg lehet pakolni homokkal, és könnyen le tudom vinni a táskában. Amúgy a játszóteres alapfelszerelésünk: Fül, én, egy táska homokozós játék, egy műanyag motor és a fényképezőgép. Bezzeg a gyerek mindig akkor vágja a legédesebb pofákat, amikor nincs a kezemben a gép, sőt a fotómasina is nagyon érdekli, de három dolog tabu Zsombor számára: a könyveim, a fényképezőgépem és a laptopom. Az apja gépét használhatja, és használja is: magabiztosan bekapcsolja, felmászik a felnőttszékre, és csapkodja a billentyűzetet. Nem, számítógépet még egy ideig nem kap. (Bár már most töröm a fejem azon, hogyan is kellene megtanítani a gyereket vakon gépelni…)

Próbálok nyugodtnak tűnni, de az agyamba befészkelte magát a gondolat, és olykor aggódom. „Ugye nincs baja a fülének, nem azért nem beszél?” – szegezem férjemnek a kérdést, ő meg csak legyint, de meg nem nyugtat. Nincsenek szavak, csak szókezdeményre hajazó dünnyögések. Persze mindent elmagyaráz, a mutogatós activityben már profi, és olykor énekel. A gyerek előtti időkben erre azt mondtam volna, hogy nem kell megérteni a gyereket, és akkor majd rákényszerül a beszédre. Most meg értek mindent. Tudok mindent. Szívem akkor a legvajabb, amikor énekel. Hintázás közben artikulálatlanul a „Hinta, palintá”-t, este pedig a „Tavaszi szél vizet áraszt”-ot. Az esti szertartás három állomása fix: fürdés, langyos víz elfogyasztása és az alvás. Azonban az alvás néha nem megy zökkenőmentesen, ilyenkor kicsit szórakoztatom a gyereket. Magamhoz ölelem, és énekelek neki. Ő a pici karjával átöleli a nyakam, én meg majd meghalok a boldogságtól, és jön a repertoár. A „Tavaszi szél”-be általában a harmadik sornál kapcsolódik. Kicsit hátradől, pont annyira, hogy jól lássa az arcomat, nagyra tátja a száját, és jön a végtelen „ááááááá”. A daltól kicsit sem lesz álmos, de azt hiszem, mindkettőnknek jót tesz, hogy a sötét szobában együtt dalolunk.