Akár egy ősi rituálé, úgy zajlik ez minden családban. Mintha ezzel helyeznék el az emberpalántát a családfán, és biztosítanák a helyét a nagycsaládban. Más értelmet nyer azonban a hasonlítgatás ott, ahol nem születhet saját gyerek, hanem örökbe fogadnak, ahol elválnak a felek, vagy azoknál az anyáknál, akik egyedül vállalnak gyereket. Mélyebb és fájóbb a kérdés: ugyan kire ütött?

Akárcsak az apja

Zalánka (2 éves) „tiszta apja”. Ugyanazok a vonások, mosoly, mozgás. Na jó, a temperamentuma inkább az édesanyjáé, ő is szeret reggelente lustálkodni, és nem is olyan válogatós, mint régen az apja volt.

M. Rózsa Ágnes (28) szívesen gondol vissza a szülés utáni napokra a kórházban. Mikor először meglátta a fiát, mintha csak Robi, a párja nézett volna vissza rá. Jó érzés volt látni a jóképű férfi vonásait a fia arcán, maga sem tudja, miért. Hát mégiscsak fiú, mégiscsak az övé. Így volt ezzel a család is, órákig nézegették a csöpp gyereket, és órákig folyt a hasonlítgatás. Ma már nincs ennek akkora jelentősége, de egy-egy pillanatban most is felmerül, hogy ezt ugyan kitől is hozza a gyerek.

– Amikor túljutottunk a látogatók első hullámán, már nem volt olyan fontos kérdés, hogy kire ütött. Teltek a hetek, hónapok, és én olyan sokat néztem a gyerekem arcát, hogy egyszerűen megtanultam a vonásait. Éjszaka, lehunyt szemmel is ott volt előttem, és leginkább saját magára hasonlított. Magam is rácsodálkozom, mikor találkozunk valakivel, és felsikít: „Jaj, tiszta apja!” Manapság inkább azok a dolgok számítanak, hogy ki mikor indult el, szólalt meg, lett szobatiszta… és ha bármi lemaradás is látszana, akkor nyugodt szívvel ráfogjuk, hogy Robi is, én is, a nagyanyja is…

Kényes téma ez nálunk

Mozaikcsaládokban már nem olyan vidám és bohókás a kérdés, hogy kire hasonlít a gyerek. Pláne akkor, ha nap mint nap egy már elmúlt kapcsolattal szembesít. Csépné Morák Magdinak két fia van: Máté (14 éves) az első házasságból, Nimród (4 éves) a másodikból. Mindkét fiú inkább az apjára hasonlít. Ez azonban sok ellentétet szül a kapcsolatban.

Őszintén beszélgetünk. Olyannyira, hogy Magdi néha a könnyeivel küszködik. A története nem lányregény, tele kompromisszumokkal, fájdalmas döntésekkel és folyamatos mérlegeléssel.

– Őszintén mondhatom, érzelmileg teljesen lezártam az első házasságomat. Ami szép volt – itt egy kicsit elhúzza a száját –, azt megőriztem, ami nem, azt elfelejtettem, nem rágódom már a rossz emlékeken. Az sem zavar, hogy Máté mostanában inkább az apjára hasonlít, hiszen ez így természetes. De azt nehéz elfogadni, hogy még mindig ez a kérdés: kire ütött ez a gyerek? Netalán az apjára? És bizony ebben a kérdésben érezni a keserűséget. Olyan ez, mintha két ellenséges tábor között őrlődnék. Egyik oldalon a volt férjem génjei és ez egész múltam, a másik oldalon az új család. Én meg középen állok, és próbálok egy mindenkinek elfogadható helyzetet teremteni. Nem tagadom, nagyon nehéz. Néha teljesen kiborulok.

Sokat beszélgetünk erről Mikivel. Hogy miért zavarja ez, és miért nem tud túllépni a múlton. Pedig szeret minket, mindent megtesz a családjáért, Mátéért is természetesen. De sokszor kifakad, és azt mondja, irigyli azokat, akiknek ez nem jutott osztályrészül. Szép kerekségben él együtt apa, anya és gyerek, és azzal kedveskednek egymással, hogy ki hasonlít kire. Nálunk pedig ez a legkényesebb téma.

Nem zavarnak az ismeretlen gének

Ágota nem talált magának párt. Harmincötödik születésnapja után úgy döntött, spermabankhoz fordul, hogy gyereke születhessen. Ábel most tíz hónapos. Mosolya, finom kis vonásai az anyját idézik. De hófehér bőre, hosszú ujjai ugyan kire ütnek? Miként lehet kezelni egy helyzetet, ahol az apa helyén egy kérdőjel van?

– Nem szoktam ezen tipródni. Annyira szerettem volna már gyereket, és szinte csodának élem meg, hogy a fiam megszületett. Ugyan kit érdekel, hogy milyen géneket hoz? A spermabankban egyébként egy kikockázott szemű férfi képét láthattam, valamint az adatlapját: vércsoportját, iskolai végzettségét, sőt még a csillagjegyét is. Sokkal kevésbé félek attól, hogy egy nap majd menthetetlenül „kiüt a vére”, mint attól, hogy milyen támadások érhetik majd, mert egyedül nevelem. Hogy fájni fog neki, hogy miért nem él velünk egy férfi, és miért nem ismerheti az apját. Erősnek érzem magam, és tudom, hogy a hibáival is elfogadom majd. De ki tudja, mennyire lesz majd toleráns a környezete?

Miért hasonlítgatjuk? Ranschburg Jenő, pszichológus: „Több ez, mint tréfás dolog vagy kedveskedés – mondja a szakember. – Különösen fontos mozzanat ez a gyerek életében: befogadjuk az új jövevényt a nagycsaládba. A család számára is ezáltal lesz világos, hogy gyarapodtak egy személlyel, és minél látványosabb ez a hasonlóság, annál sikeresebb a befogadás. Azoknál a családoknál, ahol örökbe fogadnak, nincs genetikai kapocs. Emiatt folyamatosan ott lebeg a kérdés, hogy mennyire erősek a gének, és vajon képesek-e túlnőni a neveltetésen, a családi mintán. Tény, hogy a géneknek komoly szerepük van, de már régen túl vagyunk azon a perióduson, amikor a tudósok azt állították, hogy az emberek marionettbábuk, és a gének irányítanak. Olyan ez, mint az ókori drámákban a végzet. Itt ez a csecsemő, és ha felnő, megöli az apját, feleségül veszi az anyját, és alakuljon akárhogyan az élete, a végzete be fog teljesedni. Ma már tudjuk, hogy nem vagyunk ennyire kiszolgáltatva a géneknek, hanem hinni kell környezeti hatásokban, a család erejében. Ha egy szülő az örökbefogadás mellett dönt, akkor egyszer és mindenkorra el kell határoznia, hogy semmit sem fog az általa ismeretlen emberekre ráfogni, hanem vállalja a felelősséget a gyerekért. Örömöt és bánatot egyaránt.”

 

A Kismama magazin márciusi számának tartalmából: • Együtt vagy külön aludjunk a babával? • Ki segíti behozni a hátrányt? • Kismamabutik: hordozd karikásban! • Tavaszi árpagyöngysaláta • Faros szülés egy karcolás nélkül Itt tudsz előfizetni, KATT IDE!»