Óriási felelősség: mi legyen a gyerek neve?

„Miklós Miklós vagyok” – rázta meg a kezemet a férfi, miközben arcán egyetlen rezdülést sem láttam, annak ellenére, hogy villámként hasított belém, hogy ez biztosan csak valami vicc lehet. Nos, igen, utólag belegondolva valóban vicc volt, csak éppen egy harminchat évvel ezelőtti, amit két felnőtt ember tervelt ki egy rózsaszín bőrű, mindössze 3,5 kilós kis csomag ellen. Az összeesküvők pedig nem voltak mások, mint a szülők, akiket hirtelen megszállt valami hév, vagy mondhatjuk úgy, hogy megcsapott a névadási őrület szele, és bizonyára több tucat név ízlelgetése, megrágása és kiköpése után bólintottak rá arra, hogy a fiuk Miklós Miklós legyen. Mielőtt azonban emberiség elleni bűnökkel vádolnád magadban a szülőket, fogadd el azt a tényt, hogy nevet adni egyáltalán nem könnyű feladat.

Mindenekelőtt jó, ha tudod: a névadásnak is pszichológiája van. Nemcsak belenyúlunk egy zsákba, és kiveszünk egy tetszetős névjegykártyát, hanem számtalan szempont szerint mérlegelünk, még akkor is, ha ez utólag egyáltalán nem látszik, vagy mi magunk nem éljük meg tudatosan. Az persze mindenkinek feltűnik, hogy a különböző nemzedékek más-más divatnevekkel büszkélkedhetnek, azt azonban kevesebben tudják, hogy mi motiválja az embereket a névadásnál. Kezdjük az elején, és menjünk vissza az időben is egy picit!

Anna örök

A névadás funkciója – és az emberiség remek találmánya is egyben –, hogy megszemélyesít s távollétünkben azonosít minket. A vezetéknévvel együtt pontosan meghatározható, hogy kire gondolunk, és nemcsak azonosítunk, hanem lelket csepegtetünk a név és a személy összefonódása által keletkezett „valamibe”. Régen egyébként nem volt ekkora felhajtás a nevek körül, a hagyományok erősen befolyásolták, hogy mire kereszteljék az emberek a gyerekeiket. Örökölték, vagy tiszteletből, esetleg valamilyen hiedelem miatt viselték a választott nevet a gyerekek. Érdekes megfigyelni, hogy évszázadokon keresztül nem volt akkora változás a leggyakrabban adott nevek között, mint az utóbbi két-három évtizedben. Jól mutatja ezt, hogy a XVI. század nevei a János, István, György és Mihály, valamint az Anna, Katalin, Margit, Ilona és Erzsébet voltak. Ezzel szemben nehéz lenne manapság olyan listát felállítani, amely évtizedeken keresztül majdhogynem azonos. Kivétel persze mindig akad, s Juhász Gyula remekül fogalmazott, amikor azt írta: „Anna örök”. Napjainkig ugyanis a leggyakoribb női nevek listájáról kibillenthetetlen az Anna, így töretlen ívben szárnyal, ha jobban belegondolsz, majdnem fél évezrede.

Felmenőink nemcsak hagyománytisztelő, hanem mágikus nevekkel is illették utódaikat, s nemegyszer olyan tulajdonságokat képzeltek bele a gyerekbe, amelyek a választott név jelentéséből fakadhatnak. Előfordult, hogy így próbálták megóvni a születendő csecsemőt, a Farkas nevet például gyakran akkor adták, ha már több gyerek is meghalt a családban, és ezzel a névvel próbálták biztosítani, hogy életben maradjon. Hasonló, úgymond védelmező funkciót is ellátott a keresztények körében a védőszentek választása, elfogadott szokás volt, hogy a születés vagy a keresztelés napján ünnepelt szent nevét adták a szülők a gyereknek. Így a választott védőszent ünnepe a gyerek névnapi ünnepe is volt. Mindez pedig azt mutatja, hogy a név jóval többet jelentett már elődeinknek is, mint egyszerű azonosítást.

Visszatérve a jelenbe elmondhatjuk, hogy ma már teljesen más szempontok szerint döntenek a szülők a születendő gyerek nevével kapcsolatban. Míg nagyszüleink és dédszüleink idejében a férfiak közel fele örökölte valamelyik felmenőjének a keresztnevét, és így élt együtt többgenerációnyi Béla vagy Mátyás (a nők esetében körülbelül 30 százalék örökölte a nevét), addig két nemzedékkel később felére csökkent ez a tendencia. Így szakítottak a hagyománnyal szüleink, és adtak egészen más nevet, mint ami szokás volt. A hatvanas évek hangulatát jól tükrözi például a személy- és asszonynevek forradalma is, amikor a nők felszabadulását jelképezte, hogy többé nemcsak Kiss Jánosné állhatott a hivatalos papírokon, hanem egyre többen felvették a férjük neve mellé a saját vezeték-, sőt keresztnevüket is, mint például Kissné Tóth Mária.

Összetartozunk

A latin mondás szerint „a név kötelez”, s hogy az ezotéria felé is tegyünk egy kitérőt, érdekességképpen említsük meg, hogy a kabbala (ókori eredetű, zsidó misztikus tudomány) szerint a név viselője olyan életutat teljesít majd be, amilyenre a név indítja. Bár a legtöbb ember nem is gondol erre, az utódnak szánt névvel valóban egy életérzést, kvázi lehetőséget is ajándékoz a gyerekének, amivel, legtöbbször tudat alatt, az aktuális társadalmi korlátai közül szeretne kitörni. „Ha már nem születtem úrnak, a gyerekemet úrrá teszem!” Ezzel a lendülettel szaladgál számtalan egyszerű sorsú, de úri nevet viselő embertársunk, és képvisel olyan természetes emberi igényt, törekvést, amely csak arról szól, hogy mit szeretnének látni a szülők a gyerekben: a fölemelkedést.

A névadás nemcsak életérzést, hanem a valahová tartozást is jelentheti. Az ősmagyar nevek reneszánszukat élik: a játszótéren Motun (akinek édesapja egyébként Szittya) és Bátony szülei már az első pillanatban lelki kapcsolatba kerülhetnek, hiszen ugyanaz az életérzés köti össze őket. Míg néhány éve nehezen tudtuk volna megmondani, hogy a Csolt vagy a Réva egy különleges növény neve-e, vagy pedig egy férfié, addig ma már tudjuk azt is, hogy a Koppány az egyik legkedveltebb magyar fiúnév.

Hogy napjainkban mennyire tartják fontosnak a szülők a választandó név jelentését, nehéz lenne megmondani. Vannak, akik naptárt és utónévkönyvet böngészve őrülnek bele a névválasztás utolsó heteibe, és vesznek össze mindenkivel, aki ki meri nyilvánítani nemtetszését a választott névvel kapcsolatban. Anya és apa körül tehát a rózsaszín köd talán akkor oszlik fel először, amikor a férfi galádul keresztbe tesz a kislánykor óta áhított Viola névnek.

Érzelmi vezérléssel

Ma kevésbé uralnak minket a hagyományok, szabadabban dönthetünk. Kedvenc neve mindenkinek van, már az óvodában is, amit a borzas hajú Pistikével közösen dédelgetünk. Lesz egy Tamaránk (mert a konyhásnénit így hívták), valamint egy Zsófink (mert Kati húga Zsófi, és annyira édes). Aztán ahogy múlnak az évek, egyre jobban elkopik a Pisti, a konyhásnéni és a Kati húgának emléke, különben is, egy fél generáció szaladgál néhány évfolyammal alattunk a kedvenc neveinkkel. Ha ismertünk egy ellenszenves Laurát, egész biztosan nem fogjuk úgy nevezni a lányunkat, de ha emlékeink között felbukkan egy csodálatos Gizella szőke loknikkal, senki sem fog meggyőzni minket arról, hogy a Gizi név már kiment a divatból. De hogy végül mitől szerelmesedünk bele egy-egy névbe, mi váltja ki a lelkünkben azt a tűzijátékos „ez az!” érzést, nem tudhatjuk. Nézzük például a különleges neveket! Megfigyelhető, hogy szívesen kompenzáljuk gyerekeinkkel saját sérelmeinket. Anyám többgenerációs Margit neve örök nyomott hagyott a személyiségében, ehhez pedig remek társa volt apám, aki az ősi Béla név „büszke” tulajdonosa volt. Így adtak ők ketten két gyereküknek akkoriban különlegesnek számító nevet, az Andreát és Viktóriát, hogy valamilyen elégtételt vegyenek a sorstól a több évtizede cipelt „tömegnevükért”. Persze a sors fintora (vagy inkább az éppen meglovagolt divathullámé): az Andrea név a hatvanas években pont olyanná vált, mint az ő korukban a Mária vagy az Erzsébet, pont úgy, mint a Viktória az ezredforduló környékén. Nincs új a nap alatt…

Szüleim motivációja nem egyedi jelenség, ugyanis megfigyelhető, hogy az „egyszerű”, sokak által viselt névvel rendelkező szülők nagy valószínűséggel különleges nevet választanak a gyerekeiknek, míg az egyedi, ritka névvel megáldott anyák és apák megkímélik gyerekeiket az örök visszakérdezésektől („Hogy hívnak? Titanilla?”), lehetőleg egyszerű, nem feltűnő nevet választanak.

Néhány szülőnek valóban fontos szempont, hogy a gyereke valamilyen igazán különleges nevet viseljen, hiszen az egy szem gyerekünk nem tömegtermék. A névadási bolondériából, ha egyszer bekattan, nincs menekvés, az egyébként teljesen értelmes és normális szülők is képesek elhajlani a témában. Az, hogy milyen lesz majd a hetvenéves Áfonya néninek és a nyugdíjas Ribizlinek, ma még nem tudni, kétséges, hogy a szülők ezt számításba vették a névválasztásnál. Szederke ugyanis a homokozóban jópofa, de az SZTK-rendelőbe szólítva már egyáltalán nem biztos, hogy az lesz.

A fenti sorok olvasói közül azonban senki ne keseregjen a neve miatt, hiszen bárki a saját kezébe veheti a dolgok irányítását. Ha úgy döntesz ugyanis, hogy a valamiért utált neveddel nem tudsz tovább együtt élni, megválhatsz tőle. A kérdés már csak az, hogy vajon más ember leszel-e az új neveddel, vagy marad minden a régiben, s a hiba a készülékben keresendő…