Kovács Áron: Bátorságból nincs hiány

Mikor először hívtam, nem ért rá, mert éppen a bölcsibe indultak. Áron rávágta, hívjam tizenöt perc múlva. Ezen aztán elgondolkodtam: apa és fia együtt mennek a bölcsődébe…

Megkeresik a ruhákat, amiket anya már jó előre kikészített. Egy kis veszekedés a tévén, amit már tényleg illene kikapcsolni. Hosszas küzdelem a ruhákkal, útközben kis tócsázás, csiganézegetés. A bölcsődében az újabb harc a ruhákkal, kiszaladni az autóba az alvóállatért, puszi jobbról-balról, és mikor már patakokban folyik Áronról a víz, akkor lép ki a bölcsőde kapuján… hát lesz ez negyven perc is. De azért kíváncsi vagyok, és csörgök negyedóra múlva. Áron felveszi, és készen áll a beszélgetésre.

Fotó: Sanoma-archívum/Szabolcs László

– Ez remek részidő volt.

– Azt nem állítom, hogy minden teendőt én végzek a gyerek körül, de arra büszke vagyok, hogy nyugodt szívvel rám lehet bízni a fiamat. Ilyenkor hiba nélkül teljesítem a feladatot. Most például mindent magam csináltam, még a ruháit is én választottam ki a szekrényből. Na jó, volt egy kis döccenő. Mire végeztünk, akkor vettem észre, hogy a kis body a kezemben maradt, és hát enélkül nem lehet elindulni. Kezdtük elölről. Szerencsére a fiam remekül tűrte a megpróbáltatásokat.

– Ilyen nagy lelkesedéssel vettél részt a csecsemőgondozásban is?

– Túl vagyunk már szerintem azokon az időkön, amikor a férfiak tisztes távolból figyelték a gyereknevelést, és még csak a kezükbe sem vették a babákat. Úgy voltak vele, majd ha focizni tud. De ez már egy másik generáció, akik ott vannak a szülésnél, fürdetnek, pelenkáznak, büfiztetnek, és én örülök, hogy idetartozom. Soha nem éreztem lealacsonyítónak a csecsemő körüli teendőket.

– Fél éve éppen arra panaszkodtál, hogy hiába az igyekezet, a kicsi nagyon anyás. Most milyen a helyzet?

– Ez leginkább attól függ, hogy mennyi időt töltünk együtt. Ha kevesebb munkám van a tévében, és többet vagyok otthon, az abban a pillanatban látszik a kapcsolatunkon. Kőkeményen érvényesül az az elv, hogy annyit kapok vissza, amennyit belerakok. Minél több a szeretet, az odafigyelés, annál több jut nekem is a gyerekből. Régebben viszont bárhogyan is akartam több részt kérni, a fiam főleg az anyjából kért. Ha sírt, csakis őt hívta, és ez bevallom, néha még rosszul is esett. Felriad éjszaka, átrohanok, ő meg méltatlankodik, hogy „anya!!!”. Ma már azt mondhatom, hogy egál a helyzet. Hol apát hívja, hol meg anyát.

– Milyen érzés, mikor téged szólongat?

– Teljesen elérzékenyülök. A feleségemmel beszélgettünk erről a minap, és arra jutottunk, hogy a szülővé válással olyan hatalmas érzelmi pluszt kaptunk, ami néha még ma is megdöbbent. Hihetetlenül erős a szeretet, amit Máté iránt érzek, ezt régen elképzelni sem tudtam volna. De nem csak a fiam vált ki belőlem elérzékenyülést, ha egy gyereket sírni hallok, nagyon megérint. Régen talán meg sem hallottam volna, most meg azonnal segíteni akarok. Úgy is mondhatnám, érzelmileg kiszolgáltatottabbá váltam.

– Vannak külön pasis programjaitok?

– Mindkettőnk legnagyobb szenvedélye a motorozás. Féléves volt Máté, amikor úgy gondoltam, ideje lenne letesztelni egy kicsit. Kint voltunk az udvaron, és ültem a motoromon, a fiam pedig az anyja karjában. Gondoltam, kicsit ráhúzok a gázra, hadd bőgjön az a motor, ismerje meg a gyerek a hangját. A feleségem persze nem örült, félt, hogy nagyon megijed a kicsi, de nekem tudnom kellett, vajon benzin folyik-e az ereiben… Rányomtam a gázra, felbődült a motor, a fiamnak pedig egyből fülig szaladt a szája. Semmi pityergés, ijedtség, ugrott volna ki a feleségem karjából, hogy a motorra üljön.

Fotó: Sanoma-archívum/Szabolcs László

– Az apját meg majd szétvetette a büszkeség?

– Pontosan így történt. Azóta mindent motort meggusztálunk, és sokat járunk együtt az erdőbe motorozni. Én sétálok, ő meg száguld a kis műanyag járgányán. Ne tudd meg, teli szájjal vigyorog, lobog a haja, és még csak véletlenül se fékezne sohasem. Bátorságból nincs hiány.

– Fontos ez?

– A legfontosabb. Azért mondom ezt, mert sok olyan embert ismerek, akik tehetségesek, okosak, mégsem tudnak nagy eredményeket elérni, mert nincs hozzá merszük. És ott a másik oldal, akik talán szerényebb képességekkel rendelkeznek, de belevágnak a dolgokba, és nem rágódnak folyton a következményeken. Úgy gondolom, hogy a bátorság döntően befolyásolja a férfi életét.

– Ha a tízes skálán osztályoznod kellene a fiad bátorságát…

– Ugyan mi más lenne: tízes. Sőt, néha már nem is bátorságról, hanem vakmerőségről beszélnék. Roppant büszke vagyok rá. Okos, szép és bátor. Pont olyan, amilyen gyereket kértem magamnak. Így hát nagyon könnyű helyzetben vagyok, kompromisszumok nélkül tudok rajongani érte.

– A cukorbetegséged kapcsán említetted, hogy sokat köszönhetsz a diabétesznek. Ez volt a fék a te vakmerő életedben. A fiadéban mi lesz?

– Ezen én is sokat gondolkodom. Pont ilyen voltam, mint Máté, fejjel mentem a falnak, és nem érdekelt semmi, kezdtem mindig elölről a vagánykodást. Mikor kiderült a cukorbetegségem, megváltoztak a dolgok. Tudtam, hogy van egy határ, amit nem léphetek át, amire mindig oda kell figyelnem. A fiam szemében is ugyanezt látom, de a féket még nem. Ezt persze nem úgy értem, hogy neki is cukrosnak kell lennie ahhoz, hogy a korlátokat ne lépje át, de a magam életében a sok nyűgön túl ez valamiféle segítség is volt a szimpla életben maradáshoz. Mátén áll, hogy ezt majd maga is megtalálja.

– Ha már a vakmerőségnél tartunk, hogyan állsz az aggódással?

– Örök kérdés, hogy mikor avatkozzam bele a játszótéri vagánykodásba, mert ő ott is brillíroz, fél kézzel egyensúlyoz a mászókán, és próbálgatja, lehet-e fogódzkodás nélkül hintázni. A saját apám a példa a számomra. „Gyerünk, fiam, csináld, egy lépéssel mögötted vagyok” – mondogatta mindig, és ezt ismétlem én is a fiamnak. Ez a mondat egész életemben végigkísér, még akkor is, amikor sok száz kilométerre vagyok tőle. Tudom, hogy mindig ott áll mögöttem. Ezt szeretném én is továbbadni a gyerekemnek. Hogy tudja: rám mindig számíthat.