Tisztán és élesen emlékszem a kórházra, ahol az egyik csecsemős nővér megmutatta, hogyan kell kisgyereket pelenkázni. Úgy figyeltem, mintha az élet titkát súgta volna, mert az egyik parám éppen az volt, hogy én leszek az egyetlen anya, aki nem tudja bepelenkázni a gyerekét. Anya szerint, aki ott volt az első pelenkázásomnál, úgy csináltam, mintha előtte évekig gyakoroltam volna, pedig nem, egyszerűen szerencsém volt.

Nagyon sokszor érzem, hogy szerencsém van. Zsombor a világ legrendesebb gyereke, és vele minden egyszerű. Csak magammal bonyolult az élet, de ez más tészta.

Pontosabban eddig minden egyszerű volt Zsomborral. Azonban most attól tartok, elfogy a szerencsém. Mert bizony szerencse kellene ahhoz is, hogy mindig a fiam előtt járjak egy lépéssel, és úgy tudjam terelgetni, hogy a legkevésbé érezze agressziónak, azonban helyes és időálló értékrendet adjak neki, illetve komolyabb testi és lelki sérülések nélkül vészeljük át a gyerekkorát.

Fortuna a kezemre játszott, amikor megláttam fiam angyali mosolya mögött az ördög csillogó fehér fogát. (Apropó, fog, kijött két rágó, tehát a Fül fogainak száma elérte a nyolcat.) Történt, hogy a fürdőszobában tettem-vettem, mosógépet pakoltam be. Kicsit eljátszottunk azzal, hogy én betettem a ruhákat, Zsombor pedig kiszedte, majd a Fül elunta a dolgot, és egy szarka élelmességével lecsapott a fogkrémes dobozra. Mivel nem tartottam rá veszélyesnek, sőt éppen azt számolgattam, hogy vajon hány percig köti le a figyelmét új szerzeménye, nem szóltam rá, de ő azért – biztos, ami biztos alapon – a nappali irányába szaporázta lépteit. Mindig menekülőre fogja, ha éppen a kezében olyan dolgot tart, amiről úgy sejti, hogy neki nem lenne szabad ezt a kezében tartania.

Éppen a mosógépen tárcsáztam az univerzumot, azaz veszettül nyomogattam a gombokat, amikor a fürdőszobaajtóban megjelent egy kíváncsi kisfiú. Pár pillanatig a kezében tartotta még a fogkrémes dobozt, és én szinte láttam a gondolatait:

„Aha, ez olyan dolog, amivel szabad játszani. Uncsi!”

Hanyag mozdulattal eldobta a dobozt, és mindenre elszánt mutatóujjal a mosógép gombjait vette célba. Nem hagytam, és szándékáról csak úgy tudtam lebeszélni, ha kihasználtam testi fölényem, azaz felkaptam, és kihoztam a nappaliba.

Mind a ketten tanultunk valamit. A fiam azt, hogy a mosógép gombjai értékes és izgalmas dolgok, mert ahhoz csak felnőttek nyúlhatnak. Tehát minden alkalommal, amikor lehetőség kínálkozik, a lehető leggyorsabban meg kell közelíteni azt a nagy fehér valamit, és nyomkodni a gombokat. Én pedig azt, hogy a fiam elméje igen éles, résen kell lennem.

Tehát résen vagyok, és figyelek. Próbálom megelőzni a fiam, de nem mindig sikerül. Akkor sem sikerült, amikor felmászott a szekrényre.

A szekrény új szerzemény volt, pár napja vettem rá életem párját, hogy megint rendezzük át a lakást – a gyerek fejlődése a legjobb ok arra, hogy férfiemberrel szekrényt tologattassunk –, és szerezzünk be a cseperedőnek egy szekrényt, hogy a rendre szoktatással se legyen gond. Tehát mentünk, vettünk, szereltünk. Nagyon büszke voltam magamra, mert a szekrény és a fiókok nagyon tetszettek a Fülnek.

Ötletem helyességét alig egy héttel később mérlegeltem újra, amikor a fiam nagy boldogan tekintett rám a szekrényről. Az akciót mindenképpen dokumentálnom kellett az utókor számára, ezért fényképeztem, ebből a legkisebb Fül arra a következtetésre jutott – igen, megint láttam a gondolatait –, hogy amit csinál, arra odafigyelnek az emberek, és izgulnak, másrészt anya lefényképezte, tehát fontos dolog.

Az összes fogával és kisbékaszájával vigyorgott.

A hosszú téli estékkel együtt beköszöntöttek a „szekrénymászós” napok. A fiam olyan lelkesen vetette magát a feladatba, hogy rémület járt át, de nem mutattam.

Megkezdődött a csata. Ő felmászott a szekrényre, én nem idegeskedtem. Ő nyújtotta a kezét, hogy vegyem le, én nem mozdultam, hanem nagyon idegesítő szülő módjára azt mondtam, hogy „fiam, ha fel tudtál mászni, akkor le is tudsz mászni”. Ő kétségbeesett, én elégedettséget éreztem, és hatalmas erőfeszítések árán még mindig ültem. Mindenfélével próbálkozott a csúcs meghódítása után a nyolcvanvalahány centis, én ugrásra készen figyeltem. Természetesen a szemem sarkából, nehogy túldimenzionáljuk a dolgot. Foghegyről odavetettem neki, hogy tőlem álldogálhat ott napestig. Erre leült a szekrény szélére, de nem ért le a lába, nem volt boldog. Nem szépítem, kárörvendtem. Persze addig-addig ügyeskedett, amíg lábujjai elérték a parkettet. Leszállt.

Szemébe néztem – most ez a kommunikációnk alapja, hogy mindig a szemébe nézek, ha nagyon fontos közlendőm van –, elmondtam neki, hogy még túl kicsi ő a szekrénymászáshoz, de nagyon ügyes volt, hogy le tudott mászni.

Ezt a csatát megnyertem. Azóta nem mászott fel a szekrényre, de teljes sikert nem könyvelhetek el, mert pasis módon molylepkeaggyal rendelkezik a fiam, és néha elfelejt dolgokat, néha pedig eszébe jutnak. Már azt hittem, hogy leszoktattam a konyhaszekrény kipakolásáról, de néhány napja eszébe jutott, és azóta egy jénaival kevesebbel rendelkezem.