Azt mondják, hogy a tehetséggondozást nem lehet elég korán kezdeni – a babák már a mamák hasában ismerkednek a zenével –, és persze azt is mondják, hogy idő kell a gyereknek, hadd nőjön, legyen gyerek, a szülő meg úgyis tudni fogja, hogy mihez van érzéke a gyereknek.

A gyerek születésekor még hittem, látom majd a gyerek fejlődését, és jól lekövetem, picit megelőzöm, de hagyom, hogy olyan „virág legyen, amilyen szeretne lenni”. Szépen kidolgozott elméletem megdőlt, amikor észrevettem, hogy a tiszta és minden lehetőség előtt álló gyerekemre milyen erősen hatok. Érzi a rezdüléseimet, ha félek, ő is fél, ha nem szeretek valamit, ő sem szereti.

Minél nagyobb és minél érdeklődőbb – ráadásul jön a karácsony, ki kellene találni, hogy mit hozzon a Jézuska –, egyre többet aggodalmaskodom. Nem elég, hogy a kelleténél jobban befolyásolom a gyerekem – miért féljen ő is a kutyáktól, ha én félek –, de a jeleket sem tudom olvasni. Mindennel szeret játszani, minden érdekli, de azért vannak kedvenc dolgai is. A kedvenc dolgokkal meg az a bajom (tudom, túlbonyolítom), hogy túl sok elfogult szülőt láttam, és bár próbálom hideg fejjel és racionálisan közelíteni a kérdést, nincs mese, az én fiam a legszebb és a legügyesebb a világon. És nagyon okos! Előfordulhat, hogy csak azért szeret valamit, mert én is szeretem, és csupán meg akar felelni nekem, és ez motiválja? Mikor kezdődik a megfelelni vágyás a gyermekeknél?

Én magam is érzem – ráadásul a logikának is ellentmond –, nem lehet a gyerek tehetségének felfedezése borzasztóan bonyolult. A kétely viszont alattomos. Bebújik a bőröm alá, és amikor megdicsérem a fiam, mert rettentő ügyes volt, látom az arcán a felragyogó mosolyt, pedig én akkor is ugyanúgy szeretem, hogyha nem sikerül neki. Persze, ha sikerül a jobb és a bal kezével is a korongokat a rúdra tennie, akkor nagyon büszke vagyok rá. Le sem tudom tagadni.

Kiokoskodtam, hogy egy 15 hónapos gyerek még túl kicsi ahhoz, hogy bármilyen egyértelmű érdeklődést mutasson, és most nincs más dolga, csak felfedezni a világot, de én mégis szívesen belenéznék a jövőbe. Csak hogy biztosan tudjam, minden rendben, minden jól halad a maga útján, mert visszacsinálni már semmit se lehet. Amíg magam könnyen vetem bele a jövőbe, a fiam miatt aggódom.

Szokás szerint összecseng mostani gondolataimmal a barátnőm levele. „Mircsikém! Nem tudlak felkészíteni, és még nem is tudod, hogy milyen nagy borzalom, amely rád vár. Az örökös aggodalom sohasem ér véget. Férfi már a fiam, mégis rémeket látok, és rettegek, ha egy-egy nap nem kapok hírt felőle. Megpróbálok bízni – és remélni. Tud magára vigyázni, jól vezeti az életét, boldog, biztatom magam, de a kisördög nem alszik. Az aggodalom elviselhetetlen lenne, ha az anyaság nem járna végtelen sok örömmel.”

Nem nagy múlttal rendelkezem mint anya, de már kaptam ízelítőt a kisördögből.

Szerencsére azon nem aggódom, hogy jól fejlődik-e a gyerek, eleget eszik-e, és még mindig nem beszél, ugyanis egyre nagyobb ruhákat hord, napról napra ügyesebb, jól irányzott kiáltással jelzi, ha inna vagy enne, és nem mellesleg ott vannak a rendszeres étkezések. Az akaratát is remekül kifejezi: hozza a mesekönyvet, bevackolódik a felnőtt ölébe, és mesélést kér. A felnőtt személye mindegy, mindenki a barátja, aki mesél neki.

Nagy szerelem nála: a könyvek. A mesélésen kívül szereti, ha lapozhatja, előszedheti és hurcolhatja a könyveket. Könyvtáros lesz? A könyvek tartalmát elmélyülten, apró homlokráncolással nézegeti. Tehát tudós lesz?

De hogyan tovább? Milyen játékot vegyünk neki? Könyvet – vagy véletlenül se könyvet?

A minap Zsombor olyan lelkesen ütögette a zongora billentyűit – mutassuk meg a gyereknek, hogy a világ érdekes projekt volt –, hogy az apja már azt tervezgette, hova tesszük néhány év múlva a zongorát. Ráadásul amikor zene szól, Fül simán visszadúdolja a dallamot. Zenész lesz a gyerekből? Rocker vagy zongorista? Tehát hallgatunk egy kis dzsesszt, és észben tartom, hogy a gyerek egy évvel ezelőtt elbőgte magát a klarinétzenére. Társaságban – felnőtt vagy gyerek, mindegy – egészen felélénkül, mintha csak a show-bizniszbe született volna. Ugyancsak ez támasztja alá, hogy ha nem az akarata szerint történnek a dolgok, kipróbálja a hisztit – az első dackorszak közeleg –, arcát a kezébe temeti, és úgy sír, mintha ő lenne a világ leghányatottabb sorsú kisgyermeke. Esküszöm, a nemzet színésze!

Mindezek mellett remek a kézügyessége. Bármelyik mobiltelefont vagy egeret nagyobb ügyességgel kezel, mint a nagymamája. Tehát az is elképzelhető, hogy informatikus lesz, vagy képzőművész. Mindkét keze ügyes, a tollat, a zsírkrétát, a kanalat és a fogkefét mindkét kezében tudja használni, de semmilyen rendszert nem tudok felfedezni, mikor melyiket preferálja. Nem függ napszaktól, eszköztől vagy ruhától, totális véletlen. Néha átveszi egyik kezéből a másikba a zsírkrétát, de ebben sem következetes, mert hol a jobból a balba, hol a balból a jobba.

Épít tornyot, de nem hiszem, hogy építész lesz, bár nekem tetszene a gondolat. Érdeklik a férfias dolgok: a kalapács, a fúró és a szerelés, vajon gépészmérnök lesz?… A legjobb játékok egyike a fakanál, illetve a (méregdrága bio-) szárazbab szemenkénti tálba szedegetése, tehát lehet, hogy a családi hagyományt folytatja, és szakácsnak áll.

Nem tudom kitalálni a jövőt…

De arra sincs remek ötletem – múltkor a játékboltból sikítva menekültem –, hogy a 16 hónapos gyereknek mi a tökéletes karácsonyi ajándék. Fejlesztő vagy csak kellemesen szórakoztató, mindegy. Ötleteket és tapasztalatokat szívesen fogadok a myreille@myreille.hu címen.