Kedves Tanár Úr!

Azért írok Önnek, mert nem szeret a gyermekem.

Azt hiszem, ezt túlzás nélkül állíthatom. Tizenöt hónapos pici lány. Nála a szeparációs szorongás szóba sem jöhet. Bármikor otthagyhatom idegenekkel (persze nem teszem), hátat fordítok, és kimegyek az ajtón, ő végignézi, ez sem gond.

Édesapám nevelt lánya tizenöt éves, ő a kedvence. Ha elviszem hozzá játszani (egy házban lakunk, külön emeleten, mindennap láthatja), és megyek érte, ha meglát engem, már nekiáll sírni, ha pedig el is hozom onnan, krokodilkönnyekkel zokog, alig tudom megnyugtatni. Ez csak egy példa.

Tizenegy hónapig szoptattam, tudom, hogy nem minden gyermek bújós, de azt gondolnám, hogy azért az én közelségem neki a legfontosabb.

Mit ronthattam el? Egész nap vele vagyok, talán minden másnap megy egy kicsit valamelyik mamájához, de akkor sokat mondtam. Talán, mert ha máshol van, akkor csak a játék megy, én pedig nem játszom vele folyamatosan? Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy rossz a csípőm és a gerincem, nincs mindig ölben, és nem mindig veszem fel.

Válaszát és segítségét előre is köszönöm!

Tisztelettel: egy anyuka

Kedves Anyuka!

Nagyon szépen kérem, ne legyen féltékeny! A gyerek az anyjától tanul meg szeretni, ha pedig kislánya képes a szeretetre – hiszen nénje esetében ezt rendszeresen bizonyítja –, ezt anyjával való kapcsolatában tanulta meg! Most éppen nagynénjét részesíti „kegyeiben”, de higgye el, számára a valódi szeretett személy, a „legfontosabb másik”: az édesanyja.

A gyerek nagyon biztos a dolgában, de meg fogja látni: ha majd bölcsibe vagy óvodába kell mennie, gyorsan világossá válik, kihez ragaszkodik igazán. Féltékenysége, aggodalmaskodása inkább ront a helyzeten – hiszen kicsi lánya még inkább „nyeregben érzi magát” –, ezért (is) legyen kedves és megértő: ha egy anya tizenegy hónapig szoptatja gyermekét, az a gyermek „érzelmi fogoly”: dacolhat, keresgélhet jobbra-balra, a legfontosabb kötelék azonban édesanyjához fűzi!