1. Lázmérőfrász. Még mindig nem tudom, hogy lázmérő vagy hőmérő, vagy van-e értelme a szőrszálhasogatásnak, de bő egy év alatt 3,5 lázmérőt vásároltam. Az elsőt a védőnő javaslatára vettem, a másodikat azért, mert az elsőt összevizeztem, és nem bírta a vizet, utána egy olyat kértem a gyógyszertárban, amit elég a homlokra nyomni, de lelkemre kötötte a patikus, hogy nem mér pontosan, tehát a következő lázgyanús esetnél elrohantam venni egy hiperszuper és meglehetősen drága homlokhőmérőt. Nem érdekelt az ár, nem kerestem meg a legjobb lázmérőt a legolcsóbban, hanem vásároltam, mert félóránként lázat akartam mérni. Tehát lázmérőkkel jól állunk, és ez engem megnyugtat.

2. Ugyancsak a nyugalmam miatt halmozok fel nagy készleteket pelenkából és popsitörlőből, és tagadhatatlanul olyannak érzem magam, mint anyu, aki télen mindig nagy mennyiségű lisztet tartott otthon, hátha behavazódunk. Anyunak igaza volt, mert vidéken éltünk, és ha nagyobb hó esett, a kenyérszállító sem jutott el a faluba, de én egyértelműen rigolyás lettem, hiszen öt perc alatt eljuthatok olyan boltba, ahol vasárnap is tudok pelenkát, popsitörlőt vagy egyéb úri huncutságot venni.

3. A kis, nőcis retikülöket el kell felejtenem, helyette böhöm nagy táskákkal járkálok, amelyek cumisüveggel, zsebkendővel, nedves törlőkendővel, gyerekruhával és tucatnyi gyerekjátékkal vannak kitömve. Nem is az a legnagyobb döbbenet, hogy a táskában ilyen dolgok vannak, sokkal inkább az, hogy ha gyerek nélkül megyek, ezeket rutinból akkor is viszem.

4. Nem bírom nézni az olyan filmeket, amelyekben gyerekkel történik valami: baleset, elrabolják őket, árvává válnak, bántják őket, vagy ilyesmi. Azt is nagyon rosszul viselem, ha egy anya arról beszél, hogy el kellett temetnie a gyermekét. Összeszorul a szívem, és muszáj megölelgetnem a fiamat. Ha alszik, akkor kicsit odaülök az ágya mellé, és hallgatom a szuszogását, amíg megnyugszom.

5. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy mikor ettem nyugodtan, kényelmesen a gyerek előtt vagy a gyerekkel egy időben. Elmaradtak a reggeli teáim, mert általában egyszerre kelünk a gyerekkel, és az én feladatom ellátni őt. Kételkedem, hogy volt olyan, hogy éhesen leültünk enni, és én a többiekkel ettem. Anyasorsra jutottam. Megfőzöm az ebédet, és amikor az éhes falka ráveti magát a lábasokra, én korgó gyomorral és angyali türelemmel etetem a fiam.

6. Tovább romlott a viszonyom a feministákkal. Köszönöm, hogy szavazhatok, tanulhatok, de nem tölt el elégedettséggel, hogy háromembernyi feladat hárul rám. Tudom, minden nő elbírja, de a férfiaknak sokkal könnyebb, és maximum olyan vicces beszólással vigasztalódhatom, hogy „te könnyen bírod, mert edzésben vagy”.

7. Egyre többször vagyok elégedetlen és feszült, és igazságtalannak érzem, hogy a férjem bármikor ki tud szakadni a „malomból”, elmegy dolgozni, vagy lakáson kívüli elfoglaltságot keres magának, nekem meg már a mosogatás is felüdülés.

8. A fontos dolgokat elzártam, a kevésbé fontos dolgokat bármikor beáldozom, hogyha a gyerek húsz percig eljátszik vele. Mit számít húsz méter vécé- vagy sütőpapír vagy egy doboz papír zsebkendő – igen, az a kihúzogatós fajta –, ha kicsit leülhetek, és csak a fél szememet kell a fiamon tartanom.

9. Felkészültem, hogy bulizni szombat esténként nem megyek, azonban arra számítottam, hogy majd összevackolódva DVD-zünk a pasimmal a kanapén. Ehelyett a gyerek elalvása után kezdődik számomra az élet. Este kilenckor szemrebbenés nélkül nekilátok sajttortát sütni, majd tízkor vadast főzni, és amíg a hús a zöldségekkel együtt puhul a fedő alatt, én sajgó lábakkal vasalok.

10. Álmomban sem jutott eszembe, hogy egyszer is az életben darázscsípésre fogok vágyni, pedig ez is megesett. Most ősszel a fiam összeakaszkodott a „vegykezelt” szúnyogokkal és egy darázzsal. Jó a rosszban, hogy nem allergiás a darázscsípésre, viszont nagyon fájt neki, úgy sírt, mint még soha. És akkor, akkor nagyon szerettem volna, ha az a darázs engem csíp meg.

11. Bármikor dalra fakadok, ha ezzel jobb kedvre deríthetem a fiam. Nem számít a szakértő hallgatóság, és az sem számít, hogy éppen nem jut eszembe a dalszöveg. Több száz kilométert tettünk már meg gyerekdalokat énekelve, de szerencsére a férjem be szokott szállni a dalárdába. (Oh, hol vannak azok az évek, amikor kellemes dalokat hallgattunk letekert ablak mellett, és robogtunk a tengerhez…)

12. A szex sem a régi, de ennek a terhesség és a szülést követő fizikai változások csak áttételesen okai. Megváltozott szexuális életünk oka ugyanis a fiunk. Hiába vagyok cicás, ha a gyereknek éppen nincs alvásideje, nem tudom „bevágni a kiságyba”, és hódolni a szenvedélynek.

13. Utálom a telet, mert sokat kell öltözni. Így néz ki egy családi indulás: amíg apa felöltözik, kávézik, én magamra kapok néhány ruhát, közben a gyereket szórakoztatom. Felöltöztetem a gyereket, és amikor a kabátot adom rá, ám az apja még alsógatyában üldögél, akkor elszakad nálam a cérna, ráadásul már kétszer le is izzadtam, mert gyereket téli ruhába öltöztetni olyan, mint polipra kényszerzubbonyt adni. „Három perc alatt készen vagyok” – szól a férj, és valóban így van, elkészül, és elindul a gyerekkel. Folytatom a kapkodást, kabát, cipő, nincs smink, gyors fésülködés, jaj, fülbevalót azért kellene tenni, jegygyűrű megvan, upsz, a szemetet is le kell vinni, és akkor rohanok a férfiak után, akik általában egy „végül mindig anyára kell várni” mondattal fogadnak.

14. Nincs olyan nap, amikor nincs főzés, és nem eszik ötször a gyerek. Hajdanán voltak napok, mikor három liter teával boldogan eltelt a napom, tudtam jönni-menni, dolgozni, most meg főzök, mosogatok, mosok, teregetek, főzök, mosogatok, gyerekkel játszom, és egy idő után mindig elvesztem a harcot a mosatlannal szemben, és a lakás is rohan.

15. Ünnepnap, amikor eljutok fodrászhoz, kozmetikushoz, beülhetek egy kád forró vízbe, tudok sportolni, és valaki más figyel kicsit a gyerekemre.

+1. Soha korábban nem tiszteltem annyira az anyámat, mint most! Tudtam és láttam, hogy mi mindent megtesz értem, értünk, a családért, de arról halványlila dunsztom sem volt, hogy ez ténylegesen mennyi munka.