„Először lemegyek a boltba, megveszem az alapanyagokat a vacsorához, jöhetsz te is, ha akarsz, almás-fűszeres krumplipüré lesz csirkemájjal, majd megfőzöm a vacsorát. De nem ilyen egyszerű, mert a vacsora előtt lesz még uzsonna és játék, a vacsora utána meg jön a fürdés. Mármint a fiam fürdik, én asszisztálok. Szerencsére az altatás általában annyi, hogy ráadom a hálózsákot, iszik egy kis langyos vizet – szereti, mit csináljak –, leteszem az ágyba, és alszik.

Aztán, ha a gyerek elaludt, hullafáradtan lezuhanok a kanapéra, és bután nézek ki a fejemből. Fél óra üresség után nekilátok mindannak, amit napközben nem tudtam megtenni. Eszem. Tudom, nem kellene, de egész nap csak kapkodva tudok enni, és jólesnek az ízek, a rágás és a »végtelen idő«, amelyet az evésre fordíthatok.

Igen, hidd el, már nekem is elegem van ebből. Sokkal jobb lenne beülni valahova, és megbeszélni az élet dolgait – ki miért szomorú vagy boldog, kinek hogyan gyötöri a lelkét a szerelem –, inni némi bort, vagy moziba, talán kiállításra menni, vagy csak úgy sétálni az őszi éjszakában. Mert az őszi éjszakák sokkal jobbak, mint a nyáriak.

Ehelyett összepakolom a játékokat, Fül könyveit, Fül ruháit, elmosogatok, és talán a vasalásnak is nekikezdek, bár ez utóbbit már napok óta halogatom. Szóval lehet, hogy vasalás helyett pirosra lakkozom a körmöm, hogy legalább a körmöm azt mutassa, úrinő vagyok.”

„Khm… Akkor nem zavarlak” – hangzott a válasz, és én tudtam, hogyha szerencsém van, akkor a jövő héten is felhív, talán még a következőn is, de én ugyanezt a választ fogom adni, mert nem tudok mást, aztán majd nem fog hívni, mert sohase megyek sehová, és a végeredmény szempontjából mindegy, hogy nem az akarat hiányzik, hanem a lehetőség. Nem tudok elmenni sehová, vagy csak akkor, ha hazaért a férjem.

Nincsenek illúzióim, tudom, hogy könnyen pótolható vagyok. A történet vége valószínűleg az lesz, hogy akad másik barát, aki ráér, akit érdemes hívni. Én meg a régi barát skatulyába kerülök, akiről évek múlva is azt fogja mondani, hogy jó fej volt, amíg nem szült, utána viszont teljesen eltűnt.

Magamat azonban nem vagyok hajlandó leírni.

A fiam születése előtt azt gondoltam, hogy csak a nőn múlik, mennyire esik ki a régi életéből, és csak rajta áll, hogy mi mindent tehet meg. Most azonban meg kell követnem mindenkit, mert anyának lenni tényleg napi 24 órás elfoglaltság, és az anya „mozgástere” attól függ, hogy mennyit tud segíteni a férj, a nagyszülők és a bébiszitter.

A felismerést azonnal tett is követte. Elkezdtem bölcsődét és bébiszittert keresni. Ám minél többet foglalkoztam a gondolattal, annál bizonytalanabb lettem. Mert van-e lényegesebb az életben, mint látni a fiam első lépését, figyelni őt, miközben játszik, és megmutatni neki a világot? Mindezek tükrében olyan lényegtelen hóbortokra vágyom a régi életemből.

Döntöttem! Még jobban élvezem azt az időt, amelyet Zsomborral tölthetek. Ám mielőtt valakinek eszébe jutna rólam mintázni a mártírság emlékművét, be kell vallanom, hogy a gyerekem apjával is egyeztettem, több szabadidő jár nekem. Azonnal előkerestem a nagy kanalat, és elkezdtem falni az életet: fürdés a Szecskában, sport, mozi és kiállítás.

Zsombor se hagyta szó nélkül a döntésemet. Egyik hajnalban megint összeakaszkodott a szúnyogokkal, akik reggelinek nézték őt. Tizenhét csípést számoltunk meg a fején, és végtelen lelkiismeret-furdalással küzdöttem egész nap – meg még napokig –, mert miattam nem volt bekapcsolva a szúnyogriasztó. Itt az ősz, és Fül most már csukott ablaknál alszik. A riasztónak azonban büdös a szaga, legalábbis szerintem, én érzem, így könnyelműen arra gondoltam, ezt a hideget a szúnyogok most már tényleg nem bírják, nem kell a bűzölgő.

Tévedtem, és tévedésem következményét a fiam viselte. Vakaródzott.

Következő este elaludt, majd felébredt. Álmos volt, de nem tudott elaludni. Sírt. „Anya, elegem van!” sírással panaszkodott nekem. Rázókeverékkel bekentük a csípéseket, és mivel mást nem tudtam tenni, lefeküdtem a kiságy mellé a szőnyegre, és azokat a dalokat énekeltem neki, amelyeket a születése utáni hónapokban.

Amint a sírásburkon túljutott az ének, abbahagyta a sírást, elfeküdt az ágyban, magához húzta a nyulat, és boldogan hallgatta. Repertoárom igen szegényes – nem vagyok dalos pacsirta –, tizenhétszer énekeltem el a „Tavaszi szél vizet áraszt”-ot, tízszer a „Bóbitá”-t és a „Kicsi vagyok én”-t, meg párszor a „Bújj, bújj zöld ág”-ot. A végén már suttogva énekeltem, Zsombor pedig elmerült az édes álomban.

Na, akkor ott a szőnyegen nagyon boldognak éreztem magam. Örültem, hogy mindez megtörténik velem. Persze másnap reggel majdnem bepisiltem, mert először Fülivel kellett elindítani a napot, csak utána jöttem én. Tizenegykor ittam meg a reggeli kávém, és nem azért, mert tízkor keltem.