Myreille

A Zsomborral töltött idővel nem tudok és nem is akarok spórolni, ezért az alvási időt csökkentem, amennyire csak lehet. Nem nagyon lehet, és duzzogással adom meg magam a sorsomnak. A kettősség szétfeszít: egyrészről tisztában vagyok azzal, hogy a legjobb dolog, ami eddig történt velem, az Zsombor, másrészről komolyan elgondolkodtam, hogy elég érett voltam-e a szülőségre. Talán várni kellett volna még néhány évet, gondolom, és azonnal gúnyolódom is magammal, mert emlékszem a lányra, aki egykor én voltam: attól féltem, hogy túl öreg leszek az anyasághoz, most meg azt mondom, még néhány év egyedüllét nem ártott volna. Hiába, Zsombor sokat segít, hogy élesen lássam önmagamat és a hibáimat. Túl önző vagyok mindenhez, de legfőképpen ahhoz, hogy bedobjam az életemet, és boldog kielégülést találjak a növekedésében. Önzőségemből táplálkozik önmarcangolásom, hogy „régi” életem oly kedvelt dolgait megtartsam, miközben alig van időm magamra.

Nem nagyon tudok az alvással spórolni, mert a Füllel töltött nap után fáradtabb vagyok testileg és lelkileg egyaránt, mint egy kiadós kapálás után. A helyzet viszont remek alapja belső harcomnak: annyi mindent kellene tenni, írni, olvasni, látni, közben pedig nekem csak az alváson jár az eszem. Mielőtt mély depressziót vagy hasonló varázsszavakat kiáltana valaki, jelzem, hogy a reggeli hatos vagy korábbi kelés mellett éjfél körüli ágyba kerülésről beszélek. Minden este úgy fekszem le, hogy szent elhatározással felcsapom a könyvet: most olvasok egy kicsit, de az oldal felénél azon veszem észre magam, hogy csak bámulom a betűláncokat, és semmire sem emlékszem. Ezután jön a következő fogadalom, hogy akkor majd korán kelek, és friss fejjel beérem magam. Mert a lakás is rohan, és sohasem csökken a to do lista.

Azonban esélyem sincs korán kelni. Az ébresztő csipogása előtt arra ébredek, hogy a fiam az ágyban nyöszörög. Ő ezzel a halk, de kitartó, nyöszörgő morgással jelzi, hogy süt a nap, reggel van, ideje felkelni. Nem lehet vele vitatkozni, tényleg világos van, a madarak csiripelnek, és már a pékek is befejezték a munkát. Felkelek, és mire ő visszaszenderedik egy délelőtti sziesztára, mert elfáradt a nagy hancúrozásban, én eszeveszett melóba kezdek. Mert most már nem csak úgy van, hogy mellre teszem a gyereket, és akkor annyit és olyat eszik, amennyire és amire szüksége van, nem. Én, kérem, főzök. Pont úgy csinálom, ahogy nők milliói a Földön velem egyszerre: gyümölcsöt pépesítek, és változatos ebédekkel rukkolok elő. Szerencsére a fiam hálás közönség, szereti az ízeket és az étkezéseket.

Túl pontatlan definíció, hogy a fiam szereti a hasát. Egyszerűen nem ismer lehetetlent, ha kajáról van szó, vagy ha kanálcsörgést hall. Kutyákat megszégyenítő kitartással tud ételt kuncsorogni, és utána úgy enni, mint akit hetek óta száraz kenyéren és vízen tartanak. Szerencsére eddig senki sem hitte el a „sanyarú gyerekkorom van” ábrázatát. Mert az bizony ábrázat, ha nem működik a „szépen nézés”, akkor hatalmas könnycseppekkel és lefelé görbülő szájjal próbálkozik.

A hisztit viszont, családilag, nem toleráljuk. A Fül is ritkán próbálkozik vele. Először féltem, hogy nem tudom megkülönböztetni a hisztis sírást az „anya, fáj valamim” sírástól, de szerencsére könnyű „olvasni” a fiam. Meg attól is féltem, hátha tévednek a szakemberek, és nem csak az első három hónapban taktikázás nélküli a gyermek sírása. Hát kérem, a hír igaz. Ahogy a gyermek cseperedik, és nyiladozik az értelme, egyre inkább megpróbálja az akaratát érvényesíteni, és minden eszközt bevet. Zsombor tutira érti a nem szót és jelentését, de férfiasan elengedi a füle mellett, csak varánuszozik nagy lelkesen, és megy az orra után. Én meg futok, hogy ne szedje ki a tőzeget az orchideáim cserepéből, ne rántsa magára az összes újságot, és az ágy mellett maradt könyvet csak óvatosan lapozza, ne gyűrje, ne szakítsa. Zsombor egyébként jóban van a könyvekkel és a női magazinokkal, a vékony, színes lapok és a csinos nénik remekül elszórakoztatják.

Aztán elérkezik a fél nyolc, vacsora meg még egy kis játék, fürdés és alvás. Tudom, hogy nagyon könnyű dolgom van, mert az esti elalvás sétagalopp: leteszem Zsombort a kiságyba, és alszik, de én mégsem vagyok maradéktalanul boldog, mert nekem most kezdődik a másik élet, és alig van erőm. Általában az első egy órát a kanapén, az átkozott kanapén töltöm, pihegve. Csak bámulok ki a fejemből, és ha szerencsém van, sikerül összekaparni annyi erőt, hogy megválaszoljak néhány levelet, fűzzek néhány szóláncot, előkaparjam magamból a szellemes, okos, csinos és vonzó feleséget. Ha nincs szerencsém, akkor elalszom a kanapén.