Igen, tapsolunk. Nem tudom, hogy ezért majd mennyit fizetünk a pszichiáternek, de tapsolunk. A gyermek pedig mosolyog, lelkes, és amikor már túlságosan elragad minket a szülői hevület, szégyenlősen lehajtja a fejét. Sőt, olyan lelkes vagyok, hogy nem ismerek mértéket, puszilgatom, csikizem és simogatom agyba-főbe. Mert szeretem. Csak csendes magányomban jelenik meg a szemüveges satrafa, aki a fejemre olvassa az összes bűnöm, miszerint nem kellett volna ilyen hevesen és ilyen túláradóan szeretni. „De én nem tudok félgőzzel szeretni”, dadogom bele a csendes éjszakába, és halk imát suttogok a Postamester Nagyistennek és minden istennek, hogy ne rontsam el. Hogy nagyon ne rontsam el.

Amúgy is vígjátéki elemeket sorakoztatok fel anyaság címszó alatt. A Legkisebb Oroszlán legutóbbi ebédjéhez 5 darab edényt, 2 darab kanalat és 1 mixert használtam el. Mert az hagyján, hogy megfőzöm egy lábosban, majd mixelem, de a gyereknél pavlovi reflexeket indít be a mixer hangja: halálosan éhes. Tehát a forró ételt pépesítem, majd hűtöm. Egyik tálkából a másikba öntögettem. Sőt, még meg is lepődöm, hogy rohan a konyha, és éjszakába nyúlóan mosogatnom kell. Az ebéd csirkemell volt cukkinivel és batátával, a Fül – mint mindig, most is – evés közben morgott, mint egy kutya, majd az ölembe bújt, szájába helyezte bal mutatóujját, és pihegett.

Már az utcán is megállítanak, hogy milyen édes kölyök, cuclizza az ujját. Aztán később észreveszik, hogy nem a hüvelyket, hanem a mutatót, és akkor mosolyognak a gyerekre, a gyerek meg ezt élvezi, mert általában nénik mosolyognak rá. Az ujjszopás miatt nem aggódom. El sem merem mondani, hogy én milyen hosszú ideig szoptam az ujjam, aztán mégis ember lett belőlem, ráadásul – önmagamról tudom – hogyha valami fontosat kell csinálni, azaz nagy játék van, akkor nem lehet cumizni, mert kellenek a kezek. A poharazást sem erőltetem a gyereknél. Olyan boldogan iszik cumisüvegből, hogy a szeméből a könny még mindig kicsordul. Így volt ez a szoptatásnál is.

Bízom a fiamban, nemcsak anyunak mondogatom, hogy adj teret neki, hanem én magam is így teszek. A Fül pedig meg is hálálja.

Napra pontosan nyolc hónapos volt, amikor megjelent a zájában két csillogó fog, aztán egy héttel később felült, felállt, és elkezdett kúszni. Hihetetlen kitartással álldogált, és a kanapé mellett azonnal lépegetni is kezdett. Persze csak akkor, ha van megfelelő motiváció, azaz távirányító vagy telefon a közelben.

Hiába fedi a lakás egyhatodát habtapi, az „oroszlánfélék” a maradék öthatodon találnak izgalmas és érdekes dolgokat. És oda is másznak. És ott próbálnak felállni. És persze a két szülő óvó keze közül ott esnek arccal a „párnázatlan” laminált padlóra. Szívrekedésem után, amikor a kisded arcán óriási krokodilkönnyek gördültek végig, a fogait ellenőriztem. Ott volt mind a kettő. Megnyugodtam. Pár pillanattal később fedeztük fel az apjával, hogy a gyermek vérzik. Felrepedt a szája, és dagadni is kezdett. Kínunkban már azon viccelődtünk, hogy a Fül már igazi gyerek, felavattuk, meg hogy a nők milyen sok pénzt költenek szájfeltöltésre, pedig egyszerűen megoldható. Karjainkban a féloldalas Angelina Jolie is megnyugodott, és hatványozottan cukorfej jelleget mutatott.

Az esés után a Fül nagyon sírt, mi tartottuk magunkat, és csak akkor kaptunk gyenge remegést, amikor a gyerek már rötyögött. Igaz, utána még sokszor sérelmezte sanyarú sorsát, amiért feldagadt a szája, de egyebet nem tanult az esetből. Bátor, mint egy oroszlán, és úgy is morog, mint egy oroszlán. Sokat heverészik, majd vadászni indul.

Ilyen alkat. Megfigyel, elemez – szinte látom, hogy a pici fejében csikorognak a fogaskerekek –, következtetéseket von le. A rumbatök szakszerű használata már rutin, és ugyanilyen rutin a kedvenc könyvek megszerzése. Az ágytámlára pakolt mesekönyveket a gerincükről felismeri, és addig-addig próbálkozik, amíg feláll, lerántja a könyvet, majd utánahuppan. Boldog szülők vagyunk, hogy a fiunk ilyen okos, ügyes és szép gyerek, de határozottan utáljuk, hogy félálomban könyvek koppannak a fejünkön.

Még egy dologról akartam mesélni, kronológiailag ideillik. Bár a keresztelőről letettem, majd felnőtt fejjel eldönti, hogy melyik vallás és melyik hit áll az eszéhez és a szívéhez közel, ültettünk Zsombornak egy fát. A Fül hivatalosan pákozdi, azaz a Velencei-tó partján fekvő pici falum lakója. Az önkormányzat pedig arra gondolt, hogy az Ady Endre utcában a kivágott fasort pótolják, és ezek lehetnének a 2008-ban születettek fái. Azonnal igent mondtam. Fát ültetni mindig jó, és tetszett a gondolat, hogy a fiam gyökerei kicsiny falumban lesznek. Azt hiszem, a többi anyuka is hasonlóképpen lelkesedett, az apukák meg akkor szembesültek a faültetés tényleges jelentésével, amikor meglátták a fákat és a gödröket. (Szerencsére tűzött a nap, a férfiak izzadtak és morogtak. Az utóbbit csak éppenhogy, férfiösszetartásból.) Nem kicsi fák voltak, háromszor olyan magasak, mint a férjem, pedig ő se alacsony, és nem kicsi gödrök. Az uram simán vette az akadályt, némileg apu is segített neki, és elültette Zsombor fáját, amely a Bella-tótól a negyedik fa. Remélem, hogy a patakparton kap elég vizet, és nagyra nő, aztán ha a fiam annyi idős lesz, mint most az apja, negyven, akkor nagy és szép fája lesz. Mindig is vágytam arra, hogy gyerekem születésekor fát ültessünk. Aki arra jár, azért öntözze meg.