A kórházban, amikor a fiam megkapta az első oltását, a nővérke kedvesen figyelmeztetett, hogy „anyuka, forduljon el, ezt egyik anyuka sem szereti látni”. Nem fordultam el, mert jó érzés volt végignézni, hogy a drága kisfiam sarkát tűvel megszúrják, majd a vérrel pecsételnek egy lapon, egyszerűen szemmel akartam tartani mindent, ami a fiammal történik. Most már tudom, hogy a tűszúrás után síró kisgyermek kismiska a hisztiző kisgyermekhez képest.

Zsombor igazán elkényeztet minket. Mosolyog, ha enni kap, ha beszélünk hozzá, ha bohóckodunk, ha fürdik, ha sétálunk, de még álmában is mosolyog. Váratlanul és minden előzmény nélkül ütött be a krach. Vagy ha voltak is figyelmeztető jelek, én egyet sem vettem észre. Dicsérgettem a Kis Cafatot mindenkinek, hogy milyen jó evő, milyen jó alvó, és most már egyre többször átalussza az éjszakát. Csendes, nyugodt gyerek, aki alig sír. Dagadt a mellem az anyai büszkeségtől.

Ha volt valami előzménye a tombolásnak, akkor annyi, hogy a nagy, boldog kajálások nyűgössé váltak. A nagy habzsolás ugyanis nagy büfiket eredményezett, amelyek érkezését sírás jelezte. Kis rázogatás a vállon, majd nagy, férfias böffentés, és a világ visszazökkent régi medrébe. Cafatka mosolygott, aludt, játszott. Tegnap este két-három óránként keltem hozzá, de arra gondoltam, hogy biztos kevés a tejem, ezért nem lakik jól, ezért nem alszik, meg a frontra fogtam, hiszen havazással köszöntött be a reggel.

Nappal a már-már szokásossá vált napirendet „futtattuk”, annyi különbséggel, hogy a levegőzést kihagytuk. Este nagy lubickolás, kaja, majd gyors elalvás. Ment minden, mint a karikacsapás, de a fiatalúr felébredt. Nyöszörgött egy keveset, jött egy büfi, majd a nyűglődés. Sorra vettünk mindent: először én ringattam, majd a férjem, nem volt jó, megetettem a bal mellből, nem volt jó, áttettem a jobbra, nem volt jó, kapott cumit, nem volt jó, felmelegítettünk egy zacskónyit az anyatej-aranytartalékból, nem volt jó, Cafatkánk játszott a cumival, de nem táplálkozott, inkább folytatta a nyekergést. Járkáltam vele, majd leültem a kanapéra. És láss csodát, égnek emelte a lábát, a ruháját megmarkolta a két kezével, és csendben nézelődött. Egyszer aztán gyanús lett a dolog. A gyerekem tévét néz. Fejét a bal karomról áttettem a jobbra. Pici fejforgatás, és már meg is volt a tévé. Na nem, horkant fel bennem az anyaoroszlán, ilyen kisfiú ilyen későn nem néz tévét. Kikapcsoltam. A tévét. A gombnyomással viszont bekapcsoltam fiam hisztijét.

Megkeményítettem a szívem, és elmondtam a Kis Cafatnak, hogy nagyon szeretem, de ez a hiszti nem vezet jó útra. Most leteszem aludni, szép álmokat. Okos Zsomborom két másodpercig helyzetet elemzett, majd rájött, hogy a kiságy jutott neki ma éjszaka, és torkaszakadtából üvölteni kezdett.

Ólomlábon jártak a másodpercek, a stopper éppen két percet mutatott, amikor nem bírtam tovább, és odamentem a kiságyhoz. Nem bírtam hallgatni a gyerekem üvöltését. Kicsit megsimogattam a hátát, elmondtam neki, hogy szeretem, de a keserves sírás nem csökkent. Végül a vesztesek beletörődésével felvettem, és magamhoz öleltem.

Fiam azonnal a szoba feltérképezésébe kezdett. Mámorosan bámulta a halakat (még terhesen festettem neki halakat a falra), a fénycsíkokat meg a mindent. Leültem vele a kanapéra – igen, arra az átkozott kanapéra, amellyel lassan összenő a seggem –, de ott semmi érdekes nem akadt, ezért újra sírásra görbült gyermekem szája. Valószínűleg két másodperc múlva együtt bőgünk a kanapén, ha a férjem nem veszi át az irányítást.

Kivette a kezemből a gyereket, pedig én úgy öleltem volna, és határozott hangon közölte a gyermekkel, hogy most akkor elég a hisztiből, alvás következik. Betette a fiunkat a kiságyba, odavitt egy széket, és megnyugtatta a gyereket, hogy ott ül addig, amíg el nem alszik. Nincs mese, nincs ének, csak ott ül, és megvárja, hogy jöjjön az álommanó az álomporral.

A hozzánk beosztott manó átkozottul elfoglalt volt, vagy a sarki kocsmába sörözött munkaidőben. Átkoztam még a nagynénjét is.

A kanapén kezembe temettem a fejem, és szolidaritásból nem mozdultam. Hősiesen öt percet, ha kibírtam, és elvonultam a fürdőszobába zuhanyozni. Csak álltam a víz alatt, és elkezdtem fejben írni az üvöltő gyermek édesanyjának keserű történetét. Eszembe jutottak a nevelési elvek. Hogy milyen könnyű volt kimondani, hogy az én fiam nem fog sírni, meg milyen egyszerűnek tűnt megkeményíteni a szívem, és okossággal úrrá lenni a hisztin, most meg itt állok, és a víz csobogásával nyomom el a fiam sírását.

Csúfos kudarcot vallottam. Nem megy nekem a gyereknevelés. Azonban mielőtt nagyon belemelegedtem volna az önostorozásba, nyílt a fürdőszoba ajtaja, és a férjem dugta be a fejét:

– Most már kijöhetsz! – mondta. A fenébe, mennyire ismer, futott át a fejemen, és már meg sem próbálkoztam egy könnyed füllentéssel, miszerint a rám szakadt szabadidőt tisztálkodással volt kedvem elütni. Majd – mintha még mindig a gondolataimban olvasna – folytatta:

– Lesz még ilyen, de ki kell tartani. Kell néha a kemény férfiszív.

– De olyan aranyos. Legszívesebben most is odarohannék, felkelteném, és magamhoz ölelném – nyafogtam.

– Te hülye vagy! – tett helyre az uram. Én meg csak helyeseltem, hogy „igen, az”.

A fürdőszobából az utam egyenesen a kiságyhoz vezetett. Cafatkám úgy aludt, mint egy angyal.