Ünnep

A kisbabák születésére gondolok, azokéra, akiknek jelen lehettem az érkezésüknél.

Kislányok, kisfiúk.

Érdekes, ritkán indulnak nappal.  Általában megvárják, amíg lepihen a mamájuk, és leszáll a puha sötét.
Valahogy én is mindig inkább erre hangolódom. Ha egy baba érkezését várom, esténként megbeszéljük a családtagjaimmal, hogyan induljon a másnap, ha én nem lennék itthon. A táskámat az autóba készítem, a telefonomat pedig az ágyam mellé.
Ha éjjel megcsörren – bármikor legyen is az – mire beleszólok, már nem vagyok álmos.
Öltözök, indulok, hiszen várnak. Segítségül hív egy család. Támaszt remélnek, figyelmet, szeretetet, érintést, jelenlétet.
Ez az, amit a legnagyobb önzetlenséggel tudok adni mindazoknak, akiket szeretek. És őket mindig megszeretem, mire a szülés napja elérkezik. A várandósság hónapjaiban hosszú órákat töltünk együtt, megosztják velem az érzéseiket, gondolataikat, az életük leglényegesebb fordulópontjainak történetét, és ismerem a félelmeiket, örömeiket is.

Mindhármukat kísérem.

A babát a bentről a kintbe, a biztonságos, meleg anyaméhből a számára ismeretlen világ felé.
Az anyát a vajúdás örvényei húzzák, eresztik, újra és újra, mégis előre. Útját ezerféle érzés szegélyezi, követem, bátorítom, féltve óvom a külső ingerektől, hogy végig tudjon rajta menni. A lelke messze jár, figyelem a teste mit kér, s kezemmel enyhítem az összehúzódások okozta intenzív munka fájdalmait.
Kísérem az apát is. Neki sem könnyű. Figyel. Izgatott. Szerető. Gondoskodó. Feszült. Fáradt. Éhes.
Gyakran néz rám. Tekintete az enyémet keresi. Elég egy szemkontaktus a nehezebb pillanatokban, hogy elhiggye, hogy megnyugodjon, igen, ami most történik az ilyen, ilyen nehéz, ilyen lassú, ilyen intenzív, ilyen gyönyörű!

Kis formákat mélyítek a kalács kinyújtott tésztájába. Csillagok, holdacskák, báránykák, hóemberek. A közepükre egy-egy dióbél vagy mogyoró. A tetejüket megkenem és mehetnek a sütőbe.
Leülök, élvezem, ahogy a szegfűszeges, fahéjas illat lassan mint egy vékony, szétmálló, fűszeres felhő belengi a házat. Behunyom a szemem.

Felidéződnek az örökre bevésődött élmények. Anikó boldogsága, aki negyedszerre végre átélhette a természetes szülés valódi erejét, Kriszti szavai, amiket a műtét után ébredezve mondott nekem, Noémi asszonnyá érése a vajúdásba való tökéletes belesimulás során, a Juditért való aggodalom gyötrelmes és mégis sok gyönyörűséget hozó napjai, Márti kezének érintése, ahogy órákig pihent az enyémben. De itt vannak mind, mindegyikükkel összeköt a közös emlékekből font különleges szál.
Az apák épp ilyen kedvesek a szívemnek. Jól emlékszem mindegyikük szemére. Bennük a párjukért érzett féltés, a csodálat és az öröm könnyei. 
Az öleléseiket is őrzöm. A szavak nélküli hála és az elfogadás kifejeződéseit. Ezek különösen értékesek nekem, hiszen nekik még nehezebb beengedni engem abba az intim közegbe, ahol egyébként csak a kedvesükkel járnak.

És a kisbabák. A drága, kicsi gyermekek. A gyorsan és a komótosan érkezők, azok, akiknek megadatott a csendes, háborítatlan érkezés, és azok, akiknek sajnos nem, a nézelődők és a panaszosan sírók, a sötét hajúak és a mohón szopizók.
 
Kislányok, kisfiúk.
Életem nagy ajándéka, hogy tanúja lehettem a születésüknek.
Van, aki azóta már iskolába készül és olyan is, aki csak pár hete piheg édesanyja mellén.

Míg sül a mézeskalács, rájuk és a szüleikre gondolok.

A szívemben már ünnep van.