Apa születik 2.

3 hónaposan

Az első heteket egyébként is a félelem jellemezte. Mégiscsak elképesztő, hogy abból a bohóckodásból, amit mi otthon szex címén művelünk, egy lélegző, alvó, síró, gyönyörű kis lény született. Már előre féltünk attól, hogy lesz-e tej (lett), hogy ami van, az elég-e (elég), hogy most miért alszik annyit és miért nem sír, vagy éppen fordítva. Azt gondolom, hazudik, aki azt állítja, hogy akár anyaként, akár szemlélődő és/vagy aktív apaként élvezi az első egy hónapot. Ez nálunk a túlélésről szólt, leginkább arról, hogy a gyerek életben maradjon. Mára persze nyilvánvaló, hogy nem olyan könnyű „megölni” egy csecsemőt, mint akkoriban feltételeztük, bár augusztusban még nagy összegben fogadtam volna rá, hogy vagy éhen hal, vagy kicsúszik a kezemből fürdetés közben, és képtelen leszek kikapni a vízből, vagy…

3 hónaposan

Bár úgy látom, az első hetek megpróbáltatásai – akárcsak a szülési fájdalom – elillannak a fejekből, azért én fontosnak tartom rögzíteni a tényt: ez nem könnyű időszak. Mindenki keresi a helyét, én apukaként eleinte nem igazán találtam, egy újszülöttnek elsősorban anyára van szüksége, mivel legnagyobb erőfeszítéseim ellenére sem tudom őt megszoptatni. Értelme nem volt, így legfeljebb gesztusértékű lehetett, hogy az első hetekben háromóránként én is keltem, pelenkáztam, szuperanyu mellett szuperaput játszottam. Ennek eredményeképpen én purcantam ki először, végül csatát vesztett vadként költöztem át a kisszoba polifoam ágyára.

Rengeteg az eldöntendő kérdés is, ezekre legtöbbször az idő adja meg a választ: Van-e értelme egy éjszaka alatt négyszer pelenkát cserélni? (Nincs.) Hason vagy háton aludjon-e a baba? (Háton, mert kisebb a bölcsőhalál kockázata. Hason, mert ezt mondta az ortopéd orvos, és a hasfájósoknak amúgy is ajánlott.) Meddig kell fejni? (Nem tudom, Hajni három hónap alatt megtöltötte a mélyhűtőt, azóta nem fej.) Baj-e, ha a Barnabás 40-45 percig eszik? (Nem tudom, mindenesetre látványosan megnőtt.) A kötelező oltáson túl van-e értelme fakultatív oltásoknak? (Nem tudom. Mi a Pneumococcus-védőoltást mindenesetre beadatjuk.)

Eközben az utcán elégedett mosollyal az arcomon gyűjtöttem be a valójában Barnabást illető bókokat, és adtam felvilágosítást a „kisfiú vagy kislány” típusú kérdésekre. Persze ez utóbbi kérdést nem tudtam hova tenni, szerintem annyira egyértelműen fiú, emiatt gyakran botránkoztattam meg liberális – „majd eldönti!” – válaszommal a szupermarket nagyérdemű, jórészt idősebb közönségét.

Apának lenni egyébként meglehetősen vagány, hősies, érzelmes és persze büszke dolog. Furcsa, hogy valaki, akit élesben csak pár napja ismersz, már kinőttnek hitt érzelmi reakciókat vált ki belőled. Utoljára dédimamám halálát sirattam meg jó pár éve, ezért erősen elcsodálkoztam, hogy viselhetett meg, hogy Barnabás besárgult. Erre már alapból felkészítettem a lelkivilágom, mégis iszonyatosan fájdalmas volt messziről látni az inkubátorban, pedig tudtam, hogy csak pár óráról van szó, hogy lekötötték a szemét, ráadásul ez nulla ahhoz képest, amit egy problémásabb kisbaba szüleinek át kell élniük. De azt is meglepődve vettem észre, hogy Barni első oltásánál legalább annyira izgulok, mint amikor engem szúrt gyerekkorom kedvenc doktornője. A tűt sem akkor, sem most nem bírtam nézni, csak a kisfiam arcát figyeltem, és amikor ártatlan nézelődésébe egyértelmű fájdalom vegyült, kénytelen voltam elnézést, illetve egy papír zsebkendőt kérni magamnak.

Apai mivoltomat leginkább a sétáltatásokban élem ki. Nyári kánikulában vagy őszi zuhogó esőben, hajnali hatkor vagy este kilenckor is kenyai hosszútávfutó módjára gyűröm a kilométereket. Furcsa látni, hogy mások csodálkoznak azon, ami mára nekem természetes, hogy viszonylag fiatalon a 12 éves, eddig négy gyereket kiszolgáló oldtimer babakocsinkat tologatom az utcán. Sokszor kívánom fiatal, láthatóan első randis pároknak, hogy ismerjék meg ezt az érzést. Hogy hülyeség elmerülni a munkában este hétkor, amikor otthon egy jól eljátszott „izzik a galagonyáért” egy óriásmosollyal is jutalmazhat a saját gyerekem. Hogy milyen jó érzés naponta megkérdezni a feleségemet: Te elhiszed, hogy van egy gyerekünk? Hogy mi nem egy pár vagyunk, hanem egy család?! Már nagyon várom a karácsonyt.