nlc.hu
Család
Én, az apa

Én, az apa

Alig néhány nap, és Marci fiam hatéves lesz. "Uram, atyám, hat év!" – pillantunk egymásra döbbenten s egyszersmind megilletõdötten a feleségemmel. Már hat éve, hogy szülõk vagyunk? Mintha csak tegnap lett volna...





Olvasd el szerzőnk korábbi írásait a Szeressünk rovatban!

Dinkik az oltár előtt »
Hogyan együnk romantikát? »
Szabad-e többet szeretni? »
Küzdelem a fantommal »
Bérnőstények és makktársak »
Mintha csak tegnap lett volna, amikor számoltuk, hány percesek a fájdalmak, hogy aztán egy fél nappal korábban – biztos, ami biztos – berohanjunk a kórházba. Szóval hat éve, hogy apa vagyok. A sok-sok szerepem, státuszom közül, amikkel társadalmi lényként definiálni szoktam magamat, erre vagyok a legbüszkébb. Nem állítom, hogy tökéletes apa vagyok. Messze nem. Sőt, így jobban belegondolva, azt sem igazán tudom, hogy milyen egy tökéletes apa. Ellenben a fiam tekintetéből azt olvasom ki, szavaiból azt hallom ki, hogy azért olyan túl rosszul mégsem csinálom. Azt hiszem, teljesen rendben is van az, ha az ember épp csak elég jó apa tud lenni. A fiam amúgy is most van abban a korban, amit az apák imádni szoktak. Ilyenkor ugyanis, hacsak valamit nagyon el nem szúrunk, feltétel nélkül istenkirálynak tekintenek. Nem kérdőjelezik meg tekintélyünket, rajongva nézik, hogy apa milyen erős, milyen okos, sőt három-négy átvirrasztott éjszaka árán még a bónuszpályák megnyitásához szükséges pontokat is képesek összeszedni a videojátékban.





Én a magam részéről már a kezdetektől fogva minden percét élveztem az apaságnak. Mikor Marci megszületett, az első öt hónapban el sem mozdultam mellőle. Még dolgozni sem jártam. Talán épp emiatt nőttünk annyira össze, hogy az első években, ha róla beszéltem, gyakran elvétettem, és az öcsémként emlegettem. Azt mindig is tudtam, hogy egyszer majd apa leszek, s abban is biztos voltam, hogy jól akarom csinálni. Tudtam és terveztem, mi mindent fogok majd megtanítani neki. Azt viszont nem is sejtettem, hogy mi mindent fogok én megtanulni tőle.

Miután nap mint nap át kell élnem vele együtt a gyermekkor minden örömét és nehézségét, óhatatlanul is felötlenek bennem saját gyerekkorom emlékei. Egy nagy csomó dolgot csak most értek meg. Csak mostanra lett világos, miből mivé lettem, csak mostanra lettem képes rendszerré összerakni saját harmincöt éves érzelmi, intellektuális és spirituális evolúciómat. Ez csak a fiammal együtt válhatott teljessé. Miközben az én egykori legómat az övé közé keverjük, miközben az egykori matchboxaim (még „Made in England” feliratú, fémaljú darabok) az ő autópályáján gurulnak, az én egykori önmagamat látom benne. Ilyenkor megértem az egykor kegyetlennek tűnő szüleim problémáit, s sok mindenért meg is bocsátok nekik. Igen, alighanem a fiammal együtt fogok felnőni, és remélem, ő majd arra is megtanít, hogyan ne rontsam el. Ő a bennem lakó gyermek materializálódott formája.


Mondanám, hogy mindez könnyű, de távolról sem. Egy, a XX. század elején élt író, bizonyos Cholnoky Viktor fogalmazta meg frappánsan, hogy tulajdonképpen mi is az a gyereknevelés. „A gyereknevelés nem más, mint örökös és reménytelen küzdelem, saját magunk állandóan kiújuló hibáival szemben.” Hát nagyjából emiatt nem könnyű.






Panaszra még sincs okom, hiszen minden nap egy meglepésekkel teli csoda. Imádom megválaszolni az olyan kérdéseit, hogy például mi a különbség a mirelit és a hibernáció között, máskor meg órákig mesélek neki Trója pusztulásáról. Merthogy most éppen itt járunk. Apropó, Trója! Minden nagyszerű voltom és büszkeségem ellenére is, igen hálás lennék, ha valaki segítene abban, hogy ebben a trójai balhéban akkor most a görögök vagy a trójaiak voltak a rosszfiúk. Vagy kenjük rá az egészet a spártaiakra? Merthogy Marci azt egyelőre nehezen veszi be, hogy Hektor legalább olyan hősies volt, mint Akhilleusz, illetve hogy Parisz legalább olyan hitvány volt, mint Menelaosz.

Oidipuszról még nem meséltem neki, de annak a bizonyos, mostanság szárba szökkenő komplexusnak a gyökereiben már botlottunk meg néhányszor. De még a zavarba ejtő kéréseit is imádom. Alighanem ez a fontos: tudjon és merjen kérdezni, én pedig apaként tudjak és merjek válaszolni.


Izgalmas látni, hogyan gyűjtögeti, alakítja azokat az eszközöket, amivel majd saját személyiségét és világát rendezi be. Én meg csak örülök, hogy ennek részese lehetek, hogy ebben segíthetek neki…


Isten éltessen születésnapodon, kisfiam!





Szerzőnk: Tokaji Zsolt
Író, szerkesztő. Az ELTE-n szerzett diplomát tibeti–kínai szakon. Négy hónapot ösztöndíjjal Kínában töltött, az ottani élményei alapján írta első könyvét Szólítsatok Brad Pittnek! címmel. Második könyve Hova mennek a kacsák? címmel jelent meg. Több keleti tárgyú könyv fordítója, a Nők Lapja Cafe állandó munkatársa.
Nős, egy kisfiú, Marci édesapja.
Tokaji Zsolt honlapja »

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top