nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

A gyerekkoromat leginkább egy hideg, fűtetlen szobához tudnám hasonlítani

A legfontosabb egy gyerek életében, hogy érezze, mennyire szeretik. Tudnia kell, hogy megvéded, támogatod, a szereteted mögötte az erő, amivel tovább tud menni az életben. És ezt nem csak szavakkal kell kifejezni. A tetteid sokkal többet mondanak.
Anyám borogass!
f Ajánlom

Nem arról van szó, hogy napjában hányszor kellene elmondani a gyereknek, hogy szeretjük, mert nem ezen múlik, hogy érzi-e a szeretetünket. Mondogathatjuk napestig, de csak üres szavak maradnak, ha a tetteink nem bizonyítják a szeretetet. Egy anya, Nóra mesélte el, hogy milyen sokat tanult a saját gyerekkorából, és hogyan kellett megtanulnia, hogy kimutassa a gyerekek iránt a szeretetét.

A gyerekkoromat leginkább egy hideg, fűtetlen szobához tudnám hasonlítani. Ott voltak a szüleim, mondták is, hogy szeretnek, csak épp nem éreztem belőle semmit. Utólag már tudom, hogy azért, mert például sosem éreztem azt, hogy meghallgatnának, hogy akár csak egy pici figyelmet is szentelnének nekem. Megtették, amit muszáj volt, hogy legyen ennivaló és ruha számomra, de ezen túl egy alkalomra sem emlékszem, hogy törődtek volna velem. Nincs olyan emlékem, hogy együtt játszottunk volna, elmentünk volna együtt kirándulni, vagy csak beszélgettünk volna. A szüleim sosem kérdezték meg, mi újság a suliban, kik a barátaim, mit szeretek csinálni, vagy egyáltalán, mik az álmaim és vágyaim. Ha magamtól meséltem valamit, akkor érezni lehetett, hogy nincsenek jelen, hümmögtek, de rám sem néztek közben. Mindez oda vezetett, hogy amikor saját gyerekeim születtek, akkor csak nehezen tanultam meg, hogyan mutassam ki, hogy szeretem őket. Tudatosan kellett egy ideig figyelnem arra, hogy megöleljem őket, vagy hogy leüljek velük legózni, és ne hárítsam, ha akarnak tőlem valamit. Nehezen lehet levetkőzni a szülői példát, de azt hiszem nekem sikerült, ma már iskolások, és minden délután úgy jövünk haza, hogy direkt a hosszabb úton sétálunk, beszélgetünk, kézen fogva bolondozunk. Szerintem ezekből az apróságokból érzik azt, hogy szeretem őket.

Jelenet az elveszett gyerekek városa című filmből (forrás: imdb.com)

Nórának teljesen igaza van, ami nekünk hétköznapi apróságnak tűnik, az a világot jelentheti egy gyereknek. Nem az számít, hogy milyen márkájú a ruha rajta és hogy a legújabb telefont megvesszük-e neki, hanem az, ahogy felolvassuk az esti mesét, lökjük a hintát a játszótéren, együtt sütjük vele a süteményt vasárnap délután úgy, hogy nem balhézunk vele, ha félremegy a liszt.

Abból tudják, hogy szeretjük őket, ha…

…meghallgatjuk őket. Akkor is, amikor az ötévesekre jellemző módon végeláthatatlan történetbe kezdenek, aminek se eleje, se közepe, se vége és azt sem tudjuk, a mondatokban hol az alany és az állítmány. Akkor is, amikor valami egészen mást csinálnánk épp, de nekik közlendőjük van, mert most beszéltek egy osztálytársukkal viberen, hogy az András azt mondta a Nikinek, hogy valaki tetszik neki, és ezt a mi gyerekünknek azonnal meg kell osztania velünk. Valóban rengeteg feleslegesnek tűnő mondanivalójuk akad, de ha nem figyelünk, akkor könnyen elszalaszthatjuk azokat a mondatokat, amiket nem kellene kihagynunk.

…engedjük, hogy gyerekek legyenek. Régen sem volt kolbászból a kerítés, de tény, hogy a mi gyerekkorunk egész máshogy nézett ki, mint a mai gyerekeké. Nem volt annyi különóra, nem volt akkora a nyomás és nem is védtek minket ennyire a szüleink. Mehettünk haza egyedül az iskolából, bandázhattunk a közeli játszótéren szülők  nélkül. Ma ez eléggé elképzelhetetlen, néha már túlféltjük a gyerekeket, és persze túl is terheljük őket, mert ilyen teljesítményorientált a világ körülöttünk. Az eredmény pedig az, hogy sokkal stresszesebbek, és kis felnőttekké válnak nagyon hamar. Adjunk nekik időt és teret. Hagyjuk, hogy legyen olyan idejük, amiben semmit sem kell csinálniuk és azzal tölthetik ki, amivel csak akarják. Menjenek biciklivel át a barátaikhoz egyedül, ne kelljen félelemben élniük. Horzsolják le a térdüket, és játsszanak tovább. Hadd legyenek gyerekek, amíg csak lehet.

…felnőttek vagyunk. Azaz ne úgy reagáljunk egy gyerek hisztijére, mintha személyes támadás lenne. Ne úgy viselkedjünk, mintha 3 évesek lennénk mi is, és kezdjünk el toporzékolni, ha összefirkálja a falat. Legyünk tisztában azzal, hogy mikor viselkedik az életkorának megfelelően, és ne mondjuk mindenre azt, hogy rosszalkodik, amikor csak kétévesen pont úgy viselkedik, mint egy kétéves. Szüksége van a támogatásunkra és iránymutatásunkra, még tapasztalatlan, nem azért csinálja, amit csinál, hogy kikészítse a szüleit, hanem mert még rengeteget kell tanulnia, mire felnőtt módon tud viselkedni.

Jelenet az elveszett gyerekek városa című filmből (forrás: imdb.com)

…komolyan vesszük az álmait. Érezni fogja, hogy szeretjük, ha nem legyintünk rá, amikor előáll azzal, hogy szeretne író lenni vagy tűzoltó (esetleg vadakat terelő juhász). A gyerekek még nem érzik át az élet nehézségeit, az ő álmaikban még tényleg minden lehetséges, minek törnénk le őket és vennénk el tőlük az álmodozást. Szükségük van arra, hogy a szüleik higgyenek bennük, mert ki mással is tárgyalhatnák ki az álmaikat, ha nem az anyjukkal és apjukkal. És ki más mondhatná nekik azt, hogy ha akarják, bármi lehet belőlük, ha nem a szüleik.

…a gyerek áll az első helyen. Legyen rá időnk. Tény, hogy dolgozni kell, ráadásul elég sokat ahhoz, hogy legyen kenyér az asztalon és ki legyenek fizetve a számlák, mégis, ha azon kapjuk magunkat, hogy állandóan azt mondogatjuk neki, hogy nincs időnk játszani/sétálni/mesét olvasni/ott ülni a fürdőkádnál és pancsolni, mert dolgozni kell, akkor valahogy át kell szervezni a saját időbeosztásunkat. A gyerekkora igazából egy pillanat alatt elillan, nincs túl sok időnk arra, hogy érezze a szeretetünket. Úgy érezheti magát biztonságban, ha tudja, az anyja és apja bármikor a hegyeket is elhordanák érte. Ez számára a legnagyobb ajándék.

Olvass tovább

{PostTitle}

Megosztás Facebookon