nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

A pszichoterápia segített, hogy jobb anya legyek

Kata története nem szívet melengető, nem sikersztori, csak egy átlagos anya története, aki megjárta a legmélyebb poklot is, szülés utáni depressziója lett, amiből nem tudott segítség nélkül felállni.
Olga
f Ajánlom

Soha nem akartam pszichológushoz járni, mert mégis minek, hát segítségül nélkül is tudom, milyen volt a gyerekkorom és hogy a szüleim válása törést jelentett az életemben. Aztán elértem a gödör aljára. Ez pedig felülírt mindent, amit addig gondoltam a pszichológusokról. Addig úgy voltam vele, hogy nincs nekem erre szükségem, vannak barátnőim, akikkel kibeszélhetem a problémáimat egy jó bor mellett, járhatok jógára, ha épp nagyon stresszes lennék, de én ugyan nem akarok a saját gyerekkoromban vájkálni meg a tudatalatti sérüléseimen rugózni. Meg tudom én is terápiázni magam, ha arra van szükségem, kösz, jól vagyok. Aztán mégsem lettem olyan hú, de jól.

Remekül funkcionáltam egy darabig a magam kis gyerekkori sérüléseivel.

Szerencsémre olyan alkat vagyok, aki előre menekül, és építkezik lelkileg a traumákból, ezért nem kötöttem ki az árok szélén tűvel a karomban, hanem inkább igyekeztem a legjobbat kihozni a sérüléseimből. De a trauma, az olyan dolog, ami belénk ég, visszük magunkkal, mint egy nagy hátizsákot, és bizony meghatározza a reakcióinkat, ezáltal azt is, hogy milyen szülővé válunk. Az, hogy egész jól ellavíroztam felnőttként, egyáltalán nem jelenti azt, hogy meggyógyultam a traumáimból, csak annyit jelent, hogy mesterien elrejtettem ezeket mások és magam előtt.

Így utólag már látom, hogy réges rég el kellett volna mennem terápiára. Igazából már kamaszkoromban is rám fért volna, de akkor végképp, amikor szülés után olyan nagyon szomorú és dühös voltam. Jól jött volna akkor is, amikor a házasságom romokban hevert. Többször is. Meg amikor idegbeteg voltam egyfolytában a gyerekeimmel, és felrobbantam minden apróságon, mert azt vártam el tőlük, hogy úgy viselkedjenek, mint a felnőttek. Azért szidtam le őket, mert négyévesen pont négyéves szinten álltak. Nagyon fáj, hogy ilyen anyjuk voltam, legszívesebben felpofoznám magam miatta. De még ekkor sem kerestem fel egy pszichológust, mert majd én megoldom. Aztán elértem a gödör alját, ahonnan már nem láttam a napfényt.

Nem tervezett gyerek volt, de akartam, hogy megszülessen.

Utána viszont kilátástalannak tűnt minden, a házasságom szörnyű időket élt, már lassan két idegenként éltünk egymás mellett a férjemmel. Tisztán előttem van a kép, ahogy ültem a kanapén, mellettem az újszülött kisfiam, és nem akartam semmi mást, csak meghalni. Vagy hogy mindenki más haljon meg, és én szabad legyek. Megijesztett, hogy egyáltalán felmerül bennem a halál gondolata és megfagyott bennem a vér, hogy bárkinek a halálát kívánom. Olyan volt, mintha ezek nem is az én gondolataim lennének, mintha beköltözött volna valaki a testembe. Úgy éreztem, nincs tovább, nem bírom, nem akarom bírni, nem akarok semmit az élettől, megbolondulok, ha még egy éjszakát kell szoptatással töltenem, és mindenkinek jobb lenne nélkülem. Tudtam, hogy baj van, hogy ebből most nem tudok kikászálódni egyedül, nem elég hozzá egy üveg bor és a barátnőkkel röhögés. Beszélnem kellett valakivel, akinek semmi köze hozzám, és aki meg tudja magyarázni, miért bomlott meg az agyam, miért vesztettem el önmagam, mitől lettem ilyen besavanyodott, lelketlen robot, aki nem tud örülni semminek, akit nem tölt el csurig szeretettel, ha rámosolyognak a gyerekei és aki nem tudja megölelni a férjét.

Képünk illusztráció (Jelenet a Room című filmből)

Lefelé húzott az örvény és nem tudtam megálljt parancsolni. Félretettem minden büszkeségemet, és felhívtam egy random pszichológust, akit a neten találtam. Nem mertem ismerősöknél körbekérdezni, annyira nem akartam beszélni senkivel arról, milyen szégyenletes gondolataim vannak. Pórul is járhattam volna, utólag már tudom, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen pszichológus karjaiba szaladok elsőre, de mázlim volt, mert egy igazi pótanya típus várt a rendelőben.

Szörnyű volt az első találkozás.

Kényelmetlenül éreztem magam, nem értettem, minek mentem oda, mi köze hozzá, milyen volt a gyerekkorom, és egyáltalán, hogyan tudna egy idegen segíteni rajtam. De közben azt is tudtam, hogy rendbe kell tenni a fejemben a káoszt, vagy mindent elveszíthetek, úgyhogy maradtam. Nem csinált velem semmit, csak kérdezett. Olyan kérdéseket tett fel, amikre nem is tudtam mindig a választ, mert ki emlékszik már arra, mi történt vele 6 éves korában. Aztán kiderült, hogy túl sok mindenre nem emlékszem, hogy magamban eltemettem egy sor olyan emléket, amik addig rágtak belülről, amíg egyszer csak felrobbant minden.

Döbbenetes volt ráébredni, mi minden nyomta a lelkemet anélkül, hogy tudtam volna róla. Mennyi mindent nem akartam érezni, ezért megbénultam belül. Lassú folyamat volt, egy év alatt jutottunk el odáig, hogy már jobban érzem magam a bőrömben, már nem látom sötéten az életet, már tudok hálás lenni a gyerekeimért. Most azon dolgozunk, hogy a rengeteg lelkifurdalást, amit a családom iránt érzek, valahogy feloldjuk bennem. Nem könnyű menet, de ha beledöglök is, végigcsinálom a gyerekeim kedvéért.

Megosztás Facebookon