2017. Szeptember 18.

Aki császárral szült, nem is anya!

„Maga császárral szült, nem is igazi anya” – ezt vágta egy barátnőm fejéhez a szomszédja ismeretlen okból és értelmezhetetlen módon beleütve az orrát olyasmibe, amihez semmi köze. Most szeretném megvédeni őt és mindenkit, akiket rokonok és ismerősök úgy ítélnek meg a döntéseik miatt, hogy semmit sem tudnak róluk.

Anyám borogass!

Igazából az első, ami eszembe jut, és amin majd mindenki fel fog háborodni, hogy „nem mindegy neked, hogy szült az a másik nő?”, a másik pedig az, hogy „mi közöd hozzá?”. A harmadik pedig, hogy „mit tudsz te arról, miért alakult így?”.

Mert ugye az egyértelmű MINDENKINEK, hogy oxigénhiány esetén sokkal, de sokkal jobb a császármetszés, mint egy holtan vagy sérülten született gyerek, és hogy ilyenkor a legjobb, ami történhet, hogy megmentik a baba életét?

Császármetszés esetén még az anyát hibáztatni, hogy biztosan az ő lelki ügyei, anyjával való kapcsolata, képtelensége arra, hogy elengedje várandósságát, fel nem dolgozott lelki traumái okozták ezt az állapotot épp olyan szívet melengető, hasznos és értelmes, mint egy beteg embert a betegsége miatt okolni, és ezen keresztül Istent játszani, aki aztán minden összefüggést kristálytisztán átlát, mindennek nagyon jól tudja az miértjét, ő maga pedig igazán sérthetetlen, hiszen vele érzelmi érettsége folytán soha nem történhet meg hasonló. Lehet, hogy az anyukának voltak lelki ügyei, lehet, hogy nem. De tedd a szíved a kezedre! Te ezt tudhatod? Átláthatod? Lehet, hogy semmi. Ez nem így megy. Egy császármetszés, egy betegség nem egy egyszerű egyismeretlenes egyenlet.

Fotó: Getty Images

Bár a gyermekeink jólléte közügy, és valahol mindenkinek köze van hozzá, hogy jól bánunk-e velük, fölösleges úgy tenni, mintha a császármetszés a gyermekbántalmazással volna egyenértékű, illetve úgy gondolni, hogy ez az anyát képtelenné tenné ugyanolyan pozitív anyai érzésekre, mint egy normál úton szült nőt. Ráadásul lehet, hogy sajnálja, hogy nem sikerült. Lehet, hogy gyászolja, hogy nem természetes úton született a gyereke. Rúgjunk bele még kettőt? Persze, talán nem bánja. Á, biztos nem.

De igazából nem hagyhatnánk meg az érzéseit neki?

Hiszen amikor egy császáros nőt rejtve, de sanda tekintettel vizslatunk, hogy rájöjjünk, ugyan milyen lelki motivációk vezették őt a császárra, ad abszurdum, a programozott császárra, az kicsit olyan, mintha olyasmiben vájkálnánk, amiben nagyon nem kellene. Ugyanígy nincs közünk más ember gyászához, szerelmi életéhez, fájdalmához, szenvedéséhez, belső hitéhez, hacsak nem avat be magától a részletekbe, és hacsak nem arra használjuk ezt, hogy támogassuk őt, nem pedig arra, hogy ítélkezzünk felette.

És ilyen értelemben mindegy, hogy így szült vagy úgy szült. Mindenki tudja, hogy nagyon szép lenne, ha sikerülne a legtöbb gyereket szépen, fájdalommentesen, természetesen világra hozni, de ez mégsem így működik. Jó dolog támogatni az anyákat, hogy ha lehet, természetesen szüljenek. De utólag ítélkezni felettük, ráadásul a történetük ismerete nélkül olcsó, bántó és egyáltalán: felháborító.

És az a baj, hogy a történet itt még csak elkezdődik. Mert ezek után aztán lehet már a következő követ hajítani rá vagy másokra: hogy nem szoptat, vagy nem úgy szoptat, vagy nem annyit szoptat, vagy túl sokat szoptat, hogy ad vizet mellé vagy nem ad és igény szerint vagy nem igény szerint. És persze maga mellett altat vagy kiságyban, kenguruban hordoz vagy kendőben, maga felé fordított babakocsiban vagy előre nézőben, úristen, tápszert ad, de mennyit, almát is, pedig még csak öt hónapos, bevezeti a glutént vagy nem vezeti be, bölcsődébe adja, vagy otthon pásztorolja.

Most tényleg: megéri ez nekünk? Legalább egymást hagynánk békén, és legalább a szomszédok és jólelkű rokonok hagynának ezzel békén mindenkit.

Ez lenne a legnagyobb gond a mai világban? Hogy Mancika császárral szült, pedig, ha megerőlteti magát, még bírta volna azokat a fájásokat, hát az anyja is kibírta a huszonkét óra vajúdást? Nem arról van szó, hogy vannak gyerekek, akik éheznek, akiket ténylegesen bántalmaznak, akik nem kapnak talán sem tápszert, sem anyatejet, akiknek mindegy lenne, csak valamivel táplálják már őket, vannak, akik sérülten születnek, betegek, és esetleg jobb körülmények között meg tudnák gyógyítani őket, de nincsenek jobb körülmények? Nem foglalkozhatnánk esetleg a lényeges problémákkal? És mi, nők, akik pontosan ismerjük, mennyi minden miatt érhet ítélet minket onnan kezdve, hogy felserdülünk, és egyre súlyosbodva később, amikor munkába állunk, gyereket vállalunk, és nem vagyunk elég szépek, okosak, agilisek, fejlettek, érzékenyek, szexik, egyszerre sosem eléggé? Hát nem hagynánk már végre egymást élni?