nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

A terhesség mentett meg a pszichiátriától

Nincs benne semmi túlzás, ha azt mondom, a lányom születése mentett meg attól, hogy begyógyszerezett szobanövényként éldegéljek életem hátralévő részében.
Olga
Olga
f Ajánlom

Azt mondták még ifjú koromban, hogy nem eshetek teherbe spontán, csak úgy, mint bárki más, hogy lefekszik a pasijával és hopp, lesz belőle egy gyerek, mert a nem is tudom milyen hormonszintem olyan alacsony. Tudomásul vettem, és persze ettől még lett gyerekem, amikor szülni szerettem volna, csak épp gyógyszeres rásegítéssel. Ezek után pedig teljes biztonságban éreztem magam, hogy nem jöhet már következő baba, ünnepélyesen lezártam a szülés korszakát, és éltem boldogan az életemet.

Egészen addig, míg pár éve észrevettem magamon, hogy egyre durvább depressziós tüneteket produkálok.

Minden olyan nehézzé vált, mintha megbénultam volna belül, nem volt semmihez kedvem, ami addig szórakoztatott, egyszerre nem érdekelt, legszívesebben a fejemre húztam volna a szoba sarkát, és hevertem volna naphosszat a paplan alatt. Éreztem, hogy ez nem normális, semmi okom nem volt rá, hogy ennyire magam alatt legyek, és azzal küzdjek minden reggel, hogy fel sem akarok kelni az ágyból. Úgy ébredtem fel, mintha nem is aludtam volna, ha egy rajfilmben lennénk, akkor én voltam az a karakter, aki a beleit fogva húzza a lábát maga után – valahogy így kell elképzelni az akkori lelkiállapotomat.

Mivel természetesen fantasztikusan tudom magamat diagnosztizálni – mint mindenki, aki jár dr. Google szakrendelésére –, ezért pár hét gyötrődés után már teljes mértékben tuti biztos voltam benne, hogy nekem az a bajom, hogy valamiért leesett a szerotoninhormon-szintem, és ezért vannak depressziós tüneteim. Mindenhol azt olvastam, hogy ennek fele sem tréfa, és menni kell rögtön orvoshoz, nem pszichológushoz, mert az smafu, hanem antidepresszáns kell rá, amit a pszichiátrián kapok meg. Vállalkozó szellem vagyok, meg egy kicsit talán hipochonder is, úgyhogy beslattyogtam egy nap a pszichiáterhez, hogy ugyan mondja már meg, mi a fene bajom van, miért fáj a létezés ennyire.

A pszichiáter nagyon kedves és megértő volt, beszélgettünk nettó öt percet, épp csak annyit, hogy elmondtam a tüneteimet, hogy nem nagyon akarok élni úgy általában, és segítség kell.

Elém tett egy tesztet, amit további öt perc alatt kitöltöttem. A kérdések a hangulatingadozásra mentek rá, hogy egy éve mit tapasztaltam, ahhoz képest most milyen érzéseim vannak. Végigfutott a válaszaimon, átment egy kollégájához megvitatni a kérdőívet, majd visszatért és közölte, hogy bipoláris depresszióm van, mert nézzem meg, azt írtam a kérdőíven, hogy tavaly még egy nagy, több száz fős rendezvényt szerveztem lelkesen, most meg enervált és kedvetlen vagyok. Menjek vissza másnap, mert Lítiumot kell szednem, és ennek megbeszéljük a részleteit és adagolását.

Leforrázva jöttem ki a rendelőből. Annyi információm volt már azért a bipoláris zavarról, hogy ennek vannak mániás és lehangolt szakaszai, a filmekben előszeretettel használt betegség, mert jól ábrázolható az érzelmi hullámvasút a főszereplőnél. Csak most én voltam a főszereplő, és nagyon nem filmbeillő volt a jelenet. Amikor hazamentem az orvostól, eltűnődtem, hogy valami nem stimmel, nekem nincsenek mániás szakaszaim, legalábbis szerintem az nem mániás, hogy az előző évben becsülettel elvégeztem a munkámat. Felsejlett bennem, hogy elmaradt a menstruációm, ami előfordult már régebben is – mert a hormonzavar, ugye –, de ezek a depressziós tünetek kísértetiesen hasonlítanak ahhoz, amikor a nagy gyerekeimmel voltam terhes. De hát az nem lehet, hiszen én nem eshetek teherbe így, minden hormonális kezelés és rásegítés nélkül. Ha már gyanút fogtam, elszaladtam terhességi tesztért, azonnal megcsináltam, és lám, olyan erős két csík jelent meg rajta, hogy majd kiverte a szemem. Most mi legyen?

Képünk illsuztráció (Fotó: Thinkstock)

Visszamentem másnap az orvoshoz, mert jó kislány vagyok, és akkor még fehérköpeny-fóbiám is volt, azaz azt hittem, hogy egy orvos mindent tud, és nekem engedelmeskednem kell, ha élni akarok.

Elmondtam neki, hogy pozitív lett a terhességi tesztem, nem lehet véletlenül, hogy téves a diagnózisa, és igazából csak a hormonális változások miatt vannak depressziós tüneteim? Természetesen nem lehet, mit tudok én erről, a tudatlan beteg ne okoskodjon itt, megmondta, hogy bipoláris zavar, és Lítium kell rá, a gyereket pedig vetessem el. Esküszöm, tényleg arra akart rábeszélni, hogy menjek abortuszra, mert terhesség alatt nem lehet Lítiumot szedni, mert baja lesz a gyereknek. Még a kollégáját is bevonta a rábeszélésbe, ketten győzködtek, hogy márpedig nekem nem gyerek kell, hanem gyógyszer, mert megbomlott az agyam kémiai egyensúlya. Ellentmondani nem mertem, nehogy még pár pszichiátert rám szabadítson, elvettem a receptet, hazamentem, összetéptem, és megtartottam a babát.

Talán mondanom sem kell, hogy dehogy van bipoláris zavarom. Még egy sima, mezei depresszióm sincs, igaz, néha magam alatt vagyok, és durván tudok szorongani, de a tüneteim messze állnak attól, amit már Lítiummal kellene kezelni. Utánaolvasva jól tettem, hogy nem hagytam magam, mert a betegek beszámolói rendre arról szólnak, hogy ettől a szertől milyen tompák és egykedvűek lettek, igaz, hogy eltűnt az érzelmi hullámvasút, de cserébe csak az üresség maradt bennük. Csodálatos világban élünk, ahol a terhességet bipoláris zavarnak diagnosztizálják, és simán elküldenének abortuszra, csak hogy védjék a diagnózisukat. Azóta itt szuszog már mellettem a kis bipoláris depresszióm, csodás kislány, akit nagy kár lett volna a pszichiátria oltárán feláldozni.

Olvass tovább

{PostTitle}

Megosztás Facebookon