A szex és a szerelem engem nem érdekel

Vajon egyből arra kellene gyanakodni, hogy a fiatal anyukának pszichés problémája van? Vagy esetleg hagyhatjuk őt ebben az életszakaszban, tudván azt, hogy a média által sulykolt szerelem– és szexkeresés nem minden élethelyzetben kötelező? Dina egyedül neveli másfél éves kislányát, és ha van valami, amit messziről elkerül, az a párkereső applikációk és oldalak, de saját bevallása szerint offline sem igazán nyitott, nem szemez a villamoson, nem flörtöl a közértben, és egyáltalán nem várja semmilyen férfi közeledését. Rám néz, és őszintén azt mondja, ez most tényleg egyáltalán nem érdekli.

“Ez a második házasságom volt, az első hat éve ért véget, nagyon fiatalok voltunk még, és eleinte iszonyú lelkesek. Egyetem végén esküdtünk, szerintem mindenki hülyének nézett minket az évfolyamból. Most már azt mondom, mindketten komolyan és mély szerelemmel szerettük egymást, akkor persze azt hittem, ez nem igaz, csak én szeretek. Tomi ugyanis egyszer megcsalt.

Még aznap, amikor hazajött, elmondta, sajnálta, és rögtön ki akart békíteni, de én ezt egyáltalán nem tudtam elfogadni, szinte mániákus lettem, és mindenről az jutott eszembe, hogy megcsalt, és újra meg fog csalni.

Most persze nem akarom őt felmenteni vagy magamat hibáztatni kizárólag azért, mert végül teljesen eltávolodott tőlem, de ez lett a vége, és szerintem hozzájárult a beteges féltékenységem. Hiszen tudom, hogy többször nem csinált ilyet, nem volt másik nő, egy megcsúszás, részeg buli eredménye volt az egyetlen, de a lényeg, hogy a végén szétmentünk, én idegroncsként jöttem ki a kapcsolatból, folyton csak a férjemet hibáztatva, félve a hűtlenségétől, ő meg bűntudattal, de talán már fellélegezve.

Később megismertem a következő férjemet, akivel csendesen és magától értetődően szerettük egymást, ő idősebb nálam tizenöt évvel, és nagyon szép két évet töltöttünk együtt, külföldön is éltünk, életemben ilyen kiegyensúlyozott, jókedvű nem voltam. Megszületett a kislányunk, ez bonyolította a helyzetet, de nem nagyon. A baj akkor történt először, amikor meghalt a férjem anyukája, amitől ő teljesen a padlóra került, majd nála is diagnosztizáltak egy súlyos mozgásszervi betegséget. Nem halálosat, szerencsére, de állandóan foglalkozni kell vele, tornázni, segítséget kérni. Le is gyengült a kezelések alatt, de egy ponton egyszerűen nem hagyta, hogy ápoljam. Azt mondta, nem akarja, hogy rászoruljon más segítségére, nem akar a nyakunkon maradni öreg korára, hogy állandóan csak ápolni kelljen, én meg hiába mondtam, hogy természetesen gondoskodom róla, segítek neki, ő szerintem akkor bekattant, vagy valami, fogta magát, és elköltözött. Hosszan kérleltem utána, hogy jöjjön vissza, nem tette, és most az a helyzet, hogy megengedi, hogy hetente néhányszor felmenjek hozzá, elfogadja, ha viszek valamit enni, segítek, ha kell, de elég jól van, majdnem mindent el tud egyedül intézni, és nem szeretne visszajönni hozzánk. Már elfogadtam.

Megmondom őszintén, hogy a szerelem meg az ismerkedés engem most egyáltalán nem érdekel. Az az igazság, hogy még a szex sem.

A férjemmel el fogunk válni, ő már beadta a papírokat, hét hónapja nem is él velünk, és a napokban jutott eszembe, hogyhogy nem hiányzik nekem egy férfi, egy társ, bármilyen értelemben. De nem. Szexre sem. Inkább furcsállom, hogy mindenki csak ezt hajtja, még a barátnőim is folyton tindereznek, jó, ez nyilván normális, de nekem eszemben sincs csatlakozni.

Nemrég fültanúja voltam egy beszélgetésnek, az egyik lány nagy komolyan arról értekezett a másikkal, hogy bizonyára a karmája miatt van együtt a mostani barátjával, és hogy ők az előző életükben egy pár voltak. Hogy milyen hülyeségeken van idejük egyeseknek gondolkodni, ez jutott eszembe. Hogy tényleg mindenki ezen a párkeresésen zizeg, elég furcsa nekem. Hogy is fogalmazzam, tudom, milyen, amikor az ember erre vágyik, amikor egy óriási hiányt érez, de bennem most egyáltalán nincs hiány.

Nekem most ez szerintem akkor sem kellene, ha az orrom elé dugnák a lehetőséget, bár persze ki tudja. Olyan biztos az, hogy az ember csak párban érezheti jól magát? Hogy szex nélkül nem élhet teljes vagy kielégítő életet? Nem lehet, hogy egyeseknek vagy időszakonként ez mégsem a legjobb lehetőség? Vagy nekem nem? Most nem? Miért kell folyton mindenkinek a szerelmet meg a szexet űznie? Ezt mondják már meg nekem! Én jól elvagyok a kislányommal, végre találtam egy itthonról végezhető munkát, így már kevésbé szorulok a (volt) férjem támogatására, és ha így haladok, talán teljesen egyedül is talpra állok. Semmiképpen nem szeretném azt, hogy valaki más segítségével éljünk tovább. Elvagyok én a magam gondjaival, más pátyolgatását, beleszólást az ügyeimbe nem szeretnék.”