Sorban állás az ordító kétévessel: éljenek az ingyenes gyerekrendezvények!

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Üzenném a gyerekprogramok szervezőinek: a három év alattiak nem ismerik a késleltetett öröm fogalmát.
Írta: | 2017. 06. 12. |

Kövess minket!

f Ajánlom

Voltunk a II. Kerület Napján, a Millenárison. Én meg a két és fél évesem. Nekünk egy szavunk se legyen (mondjuk, neki amúgy se sok van), hiszen a szomszédból jöttünk át, csak vendégek voltunk. Egyébként sem akarok én semmi rosszat mondani az ingyenes gyermekrendezvényekre, mert az első reakcióm mindig a meghatódásé.

Hogy tényleg? Ennyi mindent? És nekünk? És ingyen?

Ezúttal is volt minden Radics Gigitől a mászófalon át a vérnyomásmérésig, sőt, a II. kerület még az aduászt, az Alma zenekart is kipakolta (mondjuk, Almáékat én mindig jobban élvezem, mint a gyerek, de ez mellékszál).

Sorban állás az ordító kétévessel: éljenek az ingyenes gyerekrendezvények!

Ami a főszál lenne, az a gyerek kontra gyerekrendezvény konfliktus. Merthogy az ingyenes gyerekrendezvény nem feltétlenül gyerekbarát. És ahhoz, hogy ne legyen kifejezetten gyerekellenség, elsősorban a szülők nagyfokú pedagógiai és diplomáciai érzékenysége szükséges, ami vagy van, vagy nincs. Szerencsére általában van (merthogy a szervezők előrelátására teljes mértékben azért nem lehet hagyatkozni).

A szívüket-lelküket kiteszik, ez bizonyos, de a két és félévesekét nem feltétlen ismerik jól. Elmondok tehát egy velük kapcsolatos alapvetést: képtelenek várakozni. Nincs olyan, hogy kiöntünk eléjük egy zsák színes cukorkát, majd azt mondjuk, hogy nem nyúlhatnak hozzá. (A tetejébe elvárjuk, hogy ezt a „hozzá nem nyúlást” néma csendben tegyék.)

Már az első fél óra után érezni kezdtem, hogy a minél több ugrálóvár, felfújható csúszda, körhinta és kisvonat felhalmozása X négyzetméteren csak első látásra gyerekparadicsom, a másodikra gyermekkínzás – amennyiben nem lehet hozzáférni ezekhez az alkalmatosságokhoz. Mondd azt egy két és fél évesnek, hogy igen, neked van ott az a hatalmas, hívogató csúszda, amin MÁS gyerekek boldogan csúsznak-másznak fel s alá, de te nem mehetsz oda (igen, MÉG nem mehetsz oda, de ezt a szót ő vagy nem hallja, vagy nem érti). Szóval mondd ezt neki, aztán fogd be a füled.

Sorban állás az ordító kétévessel: éljenek az ingyenes gyerekrendezvények!

Egyébként nem az a bajom nekem, hogy Lizácska ordít ilyenkor, mint a fába szorult féreg, hanem az, hogy látom a borzalmas csalódottságot és szomorúságot, és nem tudom elmagyarázni neki, hogy miért ilyen a felnőttek világa. Hogy látunk valamit, de az még nem lehet a miénk. És hogy ez még nem akkora tragédia, mintha egyáltalán nem lehetne a miénk sosem. És hogy ez kibírható. Számára akkor és ott nem tűnik kibírhatónak, és én nem akarom kitenni ennek. Még nem. Úgyhogy két dolgot teszek ilyen helyzetben.

Először is felmérem, van-e reális esély arra, hogy elviselhető időn (a nullánál nem sokkal több) belül sorra kerüljünk. Ahol van, ott hihetetlenül kreatív anyai trükkök sorával elterelem a figyelmét, míg ez megtörténik (a következő kihívás innentől az, hogy megértessem vele, nem maradhat több körre, át kell adnia a helyét egyéb frusztrált kisgyerekeknek). Ahol nincs, annak a helynek régen villámgyorsan hátat fordítottam volna, és nem két óra múlva (mint most), hanem azonnal célba vettem volna a megszokott kis csöndes játszóterünket, ahol nem kell megküzdeni másokkal az érvényesülésért.

Sorban állás az ordító kétévessel: éljenek az ingyenes gyerekrendezvények!

Ám most – és ez új tapasztalatom – felmérem, mit kell tennem ahhoz, hogy sorra kerüljünk, és ha megteszem, tudok-e még holnap tükörbe nézni. Régen semmi olyan technikát nem alkalmaztam volna, ami kimeríti a tiltott előnyhöz jutás tárgykörét. Ma megengedőbb vagyok. Kifejlesztettem a „még felvállalható proaktivitás” fogalmát. Már nem én vagyok az, aki leghátulra áll, és mindenkit maga elé enged. Az sem én vagyok ugyan, aki a sor elejére furakszik arra hivatkozva, hogy tombol a gyereke. De én vagyok az, aki véletlenül nem veszi észre, hogy mellette már azon gondolkodnak, hogy beállnának a sorba, vagy tán már be is álltak, de még épp lehet így vagy úgy érteni. Én vagyok az, aki már nem számolja ki, hogy pont öt gyerek várakozik a négy hintára, és akkor várunk egy következő kört, hanem igenis megkaparintja a negyedik üres hintát a gyerekének. Nem mindenáron, és nem mindig. De előfordul. És ehhez anyává kellett válni.

Ha nincs velem a gyerek, ott, a szupermarketben, a sorban, visszaváltozom angyali türelmű, előzékeny vásárlóvá, aki alig várja, hogy gesztust gyakorolhasson, és maga elé engedje az egyetlen kólát vásárló tiniket. Kivéve, ha a gyerekemhez sietek haza.

Ui.: A gyerekrendezvények szervezőitől csak annyit kérnék, hogy mindig legyen legalább egy darab olyan játék, ami elég nagy és elég veszélytelen ahhoz, hogy akárhány gyereket és azonnal elbírjon. Ja, és oszthatnának sorszámot. És akkor amíg sorra kerül Ambruska a mászófalnál, addig elmehetne gyöngyöt fűzni. 

Olvass tovább

Hozzászólások  ( 0 )
blog comments powered by Disqus