nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

“Azt hiszem, szörnyű anya vagyok” – ilyennek látjuk magunkat

Tele a világ elvárással – főleg az anyukák felé. Mindenkinek véresen komoly elképzelése van arról, hogy mikor kell visszamenni a munkába, meddig kell szoptatni, meddig kell együtt aludni a gyerekkel. És ezt gyakran az élete árán is képviseli. Milyen hatást tesz a mai anyukákra a véleményterror? Hogyan látják magukat, mennyire bíznak abban, hogy úgy, ahogy vannak, mégiscsak elég jók? Erre voltunk kíváncsiak, és megkérdeztük őket.
Anyám borogass!
f Ajánlom

“Hát, szerintem én rettentő anya vagyok. Hiába próbálkozom, és esküszöm, próbálkozom folyton, de alig valamikor érzem úgy, hogy minden rendben. Talán, amikor alszanak a gyerekek. Egyszerűen állandóan úgy gondolom, hogy ez sem jó, az sem jó. A lakás a feje tetején áll, ami talán nem csoda három gyerek esetén, de én csak azt hallom a fejemben, hogy még a lakás sem tiszta, milyen anya vagyok én. Tiszta redva a mosógép, a padló is pormacskás, nincs időm porszívózni, a gyerek megint leöntve kakaóval, az egyiket meg tudtam ölelgetni, de a másik akkor éppen sírt, így őt nem tudtam simogatni.

Múltkor az egyik beteg lett, megint nem mentem be dolgozni, és annyira ideges lettem, mert számítottak rám, nekem is fontos volt a munka, és persze otthon maradtam, de mérgesen, és emiatt megint nyilván bűntudatom lett. Igazából pedig a férjem is biztat, az anyukám is, de csak nem hiszek nekik, mivel egy totális káoszt látok magam körül.

A fórumokon pedig mindenkinek megvan a véleménye, és mindenkinek mindennel baja van, azzal is, hogy kétéves korukig szoptattam, azzal is, hogy utána az utolsónál két éves korában visszamentem dolgozni.

Én nem találom az egyensúlyt, mert a cikkek egymásnak is ellentmondanak, az anyukák is, és igazából egy rakás szarnak érzem magam. Hármat szültem, de mintha mégsem volna elég, közben pedig nekem nagyon is az, sőt, alig bírom. Igaz, egyszer valaki nekem esett egy fórumon, hogy ha lenne egy kis környezettudatosság bennem, kettőnél többet nem nevelnék, tekintettel a várható klímakatasztrófára. Szóval, valakinek ez is baj” – panaszkodik a 35 éves Dalma. 

“Nem tudom, milyen vagyok, de szerintem a gyerek jónak tart. Egyszerűen szeret engem, és szeret velem lenni, de valószínű, hogy sok netmami szerint borzasztó lehetek. Dolgozom sokat, takarítónőm van, mert nekem aztán ne kelljen még a lakással is szórakozni. Nem tervezek többet szülni, a kislányom cuki jó fej, és szerintem ő is imád engem. Ebben nem tévedhetek. De mondom, elhiszem, hogy kívülről iszonyú vagyok. Éjjel későn fekszünk, sokat fagyizunk, és zabáljuk néha a cukrot, sütit sütivel, veszünk ruhákat, hétvégenként utazgatunk, viszont van neki bébiszittere, aki elhozza az oviból helyettem, vele van szombaton, ha workshopot tartok, és engem ez – őszintén szólva – nem bánt. Nem tudom, ez lehet, hogy nagyon gáz, de Lilivel szerintem élvezzük” – mesél a 38 éves Zsuzsi.

“Én úgy próbálok boldogulni, hogy bizonyos szabályokat, ha nem is könyörtelenül, de következetesen betartunk a gyerekekkel.

Ezek azok az elvek, amiket én is tanultam a szüleimtől, vagyis a gyerekek nagyszülei is képviselik. Nagyon készülünk családi ünnepekre, olyankor minden unokatestvérrel megajándékozzuk egymást, a lányaimmal együtt főzünk, itthon pedig nagy szeretetben, de rendszerben is élünk.

Nyolckor nálunk lámpaoltás, előtte fürdés, fogmosás, reggel hétig mindenki az ágyban van, tévét viszonylag keveset lehet nézni, de sokat szabad játszani az udvaron. Nem engedjük, hogy bármilyen mesét megnézzenek, és olyan közösségbe járatjuk őket, ahol mások is hasonlóan gondolkoznak. Fontos nekünk, hogy ne a médiából, hanem tőlünk tanulják meg, milyen felnőttnek lenni. Nem vagyok gügyögő anyuka, de nagyjából úgy működöm, mint a szüleim vagy az ő szüleik. Úgy látom, hogy ez jó a gyerekeimnek, és nem is akarok ezen változtatni” – így a 31 éves Dina.

“A gyerekem gyakran mondja, hogy rossz anya vagyok.

Meg hogy inkább az Éva nénit (az óvónőt) szeretné anyukának. Ez nekem nagyon rosszul esik, de mivel most született kistestvére, lehet, hogy csak féltékeny, és így fejezi ki. Iszonyúan bánt, hogy nem tudok vele annyit foglalkozni, mint korábban, hogy néha szomorú, sértődött, hisztis, és azt üvölti, hogy utál – bár szerintem nem utál. Csak igazából melyik kezemet vágjam le? A kicsit is el kell látnom, nem hagyhatom egyedül sírni! A nagynak pedig hiába próbálom, nem tudom visszaszerezni a bizalmát. Szoktam ezen sírni is, nagyon rossz érzés. Nem igazán érdekel, hogy más milyen anyának tart, de hogy a saját gyerekem tart rossznak, az rettentő. Remélem, egyszer visszatalál hozzám” – panaszolja a 28 éves Rita.

“Nekem az az érzésem, akkor vagyok a legjobb, amikor kitisztítom a fejemet. De manapság ez olyan nehéz!

Mindig eszembe jutnak az újságcikkek, amik különféle tanácsokkal látnak el, ott forognak a fejemben, és valahogy mindig meggátolnak. Most nem szabadna vele aludnom, most mellé kellene feküdnöm, most ki kellene bírnom a hisztijét, most határt kellene szabnom, most nem szabadna beszabályozni, most nem futott eleget, nem játszott eleget, szabad játék kell neki, fejlesztő foglalkozás kell neki.

Ha ezt elengedem egy kis időre, akkor sokszor maguktól működnek a dolgok. De nem tudom elengedni. Illetve, ha hosszú időt töltök a gyerekekkel (kettő), az sokat segít. Úgy értem, amikor nyaralunk, vagy nem megyünk oviba, vagy betegség van, és az eleje általában nyögvenyelős, semmi sem akar sikerülni, de a végére úgy összerázódunk, hogy úgy érzem, egyek vagyunk, a levegőt is együtt vesszük. Ezt nagyon szeretem. Ilyenkor minden stimmel. Ilyenkor jó vagyok. Odajönnek és megpuszilnak. Mondják is. A legjobb” – büszkélkedik a 33 éves Lívia.

És ti milyen anyukának látjátok magatokat?

Megosztás Facebookon