Belefáradtam már, hogy folyton kiabálok a gyerekeimmel

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
A gyerekeknek valamilyen nyolcadik érzékük van ahhoz, hogy pont azt a gombot nyomják meg a szüleiken, amitől felrobban a fejük, és jó eséllyel elkezdenek kiabálni. Utána persze anya borzalmasan érzi magát, frusztrált, és azon tűnődik, hogy mikor vált ilyen fúriává, aki képes ordítozni a gyerekeivel.
Kun Gabi Írta: | 2017. 05. 10. |

Kövess minket!

f Ajánlom

Pedig nyilván mind tisztában vagyunk azzal, hogy a kiabálással nem szüntetjük meg a problémát, sőt általában csak még rosszabbá tesszük a helyzetet. Mégsem tudjuk megállni, valószínűleg azért, mert nem ismerünk más módszereket arra, hogyan vezessük le a frusztrációinkat. Abban a pillanatban, amikor érzed, hogy el fogod veszteni a fonalat, egyszerűen nem látsz más utat magad előtt, ez a reakció tör elő belőled. Más szóval, nem gondolkodsz, csak hirtelen reagálsz egy idegesítő szituációra.

Andi, aki két kicsi gyermek anyukája mesélt a saját küzdelmeiről:

„Belefáradtam már, hogy folyton kiabálok a gyerekeimmel. Olyan kicsik még, hogyan is érthetné egy hároméves, hogy miért kiabál vele az anyukája. Látom rajta, hogy ilyenkor megijed, és nem érti, hova lett az anyukája, aki ölelgetni, puszilgatni szokta, és akivel jókat lehet csikizőset játszani. Én is úgy érzem magam, mintha kibújnék a saját bőrömből, mintha nem is én lennék, amikor kiabálok velük, mégsem tudom megállni, hiába erőlködöm, hiába fogadom meg minden reggel, hogy aznap biztos nem emelem fel a hangomat. Mindig csinálnak valamit, amitől egyszerűen eldurran az agyam, és nem tudom, mi mást tehetnék, mint az ordítás. A legszörnyűbb az a helyzet, amikor hisztizni kezdenek, egyre hangosabban visítanak, amire én azt kiabálom, hogy ne kiabáljanak. Szép kis példát mutatok a gyerekeimnek.”

Sok esetben azért szakad el a cérna, mert csak halmozzuk magunkban a feszültséget. Annyira túlfeszítjük az idegeinken a húrt a nagy fáradozásban, hogy nyugodtak maradjunk, hogy aztán már elég egy apró kis pöccintés a gyerek részéről, hogy elszakadjon, és megint az ordítás közepén találjuk magunkat. Nem arról van szó természetesen, hogy tökéletes anyaként kellene mindig csendesen és nyugodt hangszínnel szólni a gyerekeinkhez, mert olyan ember nincs, aki ezt meg tudná tenni anélkül, hogy felforrna az agyvize. Ha néha kiabálunk, attól még nem leszünk rossz szülők. Viszont érdemes a békés gyereknevelés felé terelni magunkat és arra törekedni, hogy minél kevesebb kiabálással neveljük a gyerekeket. Ha másért nem, azért, amit Andi is írt: hogy ne ijesszük meg őket.

Timi a saját módszerét mesélte el, hogy neki hogyan sikerült visszaszorítani a saját kiabálását, amikor már úgy érezte, túl gyakran fordul elő:

„Volt egy időszak az életünkben, amikor mindig késő este értem csak haza a munkából és rendszerint ott találtam a kanapén a fiamat, nézte a tévét, nem volt kész a házi feladata, és arra sem vette a fáradságot, hogy legalább a mosogatóig elvigye a szennyes edényt. Erre estem be az ajtón éhesen, frusztráltan és fáradtan, és máris kezdődött a veszekedés. Pár ilyen duzzogós este után úgy döntöttem, hogy akárhogy is, de változtatok ezen, mert mindkettőnk estéjét tönkretette egy ilyen kiabálós hazaérkezés.

“Belefáradtam már, hogy folyton kiabálok a gyerekeimmel”

Arra jöttem rá, hogy munka után szükségem van egy kis énidőre, hogy ne legyek annyira idegbeteg, mert így sokkal hamarabb ugrok mindenre. A másik, amit megtettem, hogy ha kiabáltam, odamentem hozzá, hogy ne haragudjon, amiért így reagáltam. Megbeszéltük, hogy az ő felelőssége továbbra is az, hogy kész legyen a házi, és pakoljon el maga után, én pedig megpróbálok kevésbé hangosan reagálni legközelebb. Ezek után nem történt csoda, nem csinált meg varázsütésre mindent, és én is kiabáltam még, de sokkal kevesebbet és valahogy cinkostársak lettünk, nem egymás ellenfelei.”

Amikor már túl sok a kiabálás, akkor azt kell először átgondolnunk, hogy milyen üzenetet közvetítünk a gyerekeink felé.

Aki kiabál, azt mutatja, hogy nincs a kezében az irányítás. Márpedig, ha anya kezében nincs az irányítás, akkor a gyerek feltételezi, hogy ő a főnök, ami csak további háborúskodáshoz vezet. Ráadásul még a bizonytalanság is nő a gyerekben, mert szüksége van arra, hogy tudja, a szülei biztos kezekkel irányítják a családot.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a példánkból tanulnak a gyerekek. Ha mi kiabálunk folyton, akkor azt fogja hinni, hogy ez a normális, követendő viselkedés, és ő is kiabálhat, amennyit csak akar. Arra tanítjuk az ordítással, hogy ha frusztráció éri, akkor ordítson. Aztán persze kiabálunk vele, hogy miért kiabál. Az ordítással csak azt üzenjük, hogy nem vagyunk a helyzet magaslatán, nem tudjuk az érzelmeinket és a helyzetet kézben tartani. Az az egy biztos, hogy nem vesszük rá a gyereket a kiabálással, hogy változtasson huzamosabb ideig a magatartásán.

Nem könnyű, de nem is lehetetlen abbahagyni az ordítást.

Gyakorlást kíván, hogy megtanuljuk, hogyan kommunikáljunk a gyerekeinkkel, egy nagy rakás trükkre van szükségünk, hogy hogyan őrizzük meg a hidegvérünket a legrázósabb helyzetekben. A leghasznosabb tanács, amit ebben a témakörben olvastam, és ami elég könnyen megvalósítható: ha észreveszed, hogy megint belekerültél, megint elkezdtél kiabálni, akkor egyszerűen csak hagyd abba. Lépj ki a szituációból akár a mondatod közepén.

Nem kell végigharcolni a harcot, még akkor sem, ha már belekeveredtél. Ha pedig sikerül kilépned az ordítozásból, akkor ezzel már el is vetted az egésznek az élét, le tudsz higgadni, és tíz perc múlva tiszta fejjel át tudod beszélni a gyerekkel a helyzetet. Megéri tenni a kiabálva nevelés ellen, mert a cél minden szülőnél ugyanaz: úgy nevelni a gyerekeinket, hogy közben biztonságban és szeretve érezzék magukat, ezt pedig ordítással nem fogjuk elérni.

 

Olvass tovább

Hozzászólások  ( 0 )
blog comments powered by Disqus