Muszáj a gyerekeket erőszakos képekkel rémisztgetni?

Viszonylag köztudomású, hogy a legfantáziadúsabb gyerek bár igen bonyolult és félelmetes szörnyeket és rémképeket tud kigondolni, sosem tud annyira megijedni a saját kreálmányaitól, mint egy kész, kívülről érkezett képtől, amit nem ő alkotott meg, ami egyszer csak beérkezik a kis fejecskéjébe, és esetleg annyira rémisztő, amennyire korábban gondolni sem tudott – nyilván, mert nem is volt honnan építkeznie.

Én pedig úgy látom, hogy a nagyváros még azt a kisfiút és kislányt is kiteszi ezeknek az élményeknek, akiket a szülei esetleg otthon épphogy óvnak az ilyesmitől, akit ez nem érdekel, nem is kíváncsi rá, vagy egyenesen nem szeretne ilyet látni. Hát még azt, aki esetleg szeretne, de éppenséggel nem annyira illik a korához.

Egy időben például rendszeresen jártunk haza a fiammal egy alternatív színház mellett, amelyik úgy hirdette magát, vagy amelyiknek az volt a sajátossága, hogy a falára kivetített jeleneteket a darabokból, amiket játszottak. Mivel sokszor öt körül már sötétedik akár tavasz felé is, majdnem mindig volt szerencsénk nagyon jól megfigyelni ezeket a részeket, amelyek közvetlenül nem tűntek annyira erőszakosak, végül is valami olyasmi történt, hogy egy nőnek befonták a haját, vízbe tették talán a fejét, aztán a hajánál fogva húzták néha ide-oda, mondjuk nem a földön vagy ilyesmi, de azt nagyon jól lehetett érezni, hogy valami kellemetlen, rossz dolog történik. A gyerek rögtön levette. Mindig, ha odaértünk, közölte, hogy nem is néz oda, mert ez neki annyira félelmetes. És persze odanézett. Vajon miért nem gondoltak arra az ötletgazdák, akik ötkor ezt vetítették, hogy ez nagyon nem mindenkinek való?

Egy másik alkalommal külföldön jártunkban a városban éppen egy horrorcirkusz állomásozott, bármit is jelentsen ez a kifejezés, és óriásplakátokon egy véres, rémisztő bohóc pózolt, én is utáltam, hát még a gyerek. Igyekezett nem észrevenni, nem venni róla tudomást, oda sem nézni, de nem tudott szegény, mert effektív mindenhol ott volt. Minden téren, minden állomáson, minden autópályán.

Nevet is adott neki, és háborgott rajta, de közben nyilvánvalóan félt.

Hétvégén pedig moziban voltunk délután fél négykor, és egy gyerekeknek is szóló filmre váltottam jegyet, mint ahogy sokan mások sajnos, így csak az első sorban jutott nekünk hely, de ez mellékes, viszont a pattogatott kukoricára várva, a nagy terem oldalán elhelyezett kivetítőkön olyan trailerek mentek, amelyek legkevésbé sem gyerekeknek valók: amelyekben premier plánban öltek meg embereket, fenyegettek másokat, haldokoltak és hasonlók. Ez hol van rendjén? Majd egy tizenkettes karikás filmen ajánlókat mutattak be, amelyekre nem szívesen tolnám be az arcomat, mert nagyon utálom az állandóan lövős, robbantós, szétverős alkotásokat.

Egy dolog, hogy én személy szerint nem igazán bírom nézni az erőszakot, és lehet, hogy még kevésbé, mint egy mai tizenkét éves, szó szerint rosszul vagyok tőle, és szörnyen érzem magam, ha a vásznon megkínozzák, feldarabolják, fenyegetik, bántják egymást, még inkább gyűlölöm, ha ezt szenzációhajhászásból teszik, ha az egésznek az az értelme, hogy lám, ezt is be merik mutatni, és egyébként is ez kell az embereknek, és még én sem tudom megvédeni magam ezektől a képektől, de mondjuk legalább már felnőtt vagyok. A gyerekeinknek ez biztosan nem tesz jót.

Miért nem lehet jobban, hatékonyabban szabályozni, hogy a gyerekeket tényleg ne lehessen az erőszak képi megjelenítésének kitenni? A rejtett és a nyilvánvaló erőszakénak sem. Mert nem igaz, hogy ez a való világ. Sem egy hollywoodi film nem a való világ, sem a színi előadás, sem egy kivégzést nem kell látnia, akkor sem, ha tényleg sajnos megtörtént valahol.

Úgy gondolnám, hogy a gyerekeknek joguk van enélkül felnőni, és ezt a jogot biztosítani kellene nekik.

Ehhez képest nekem úgy tűnik, sokkal akkurátusabban ügyelünk arra, hogy a plakátokon ne legyenek meztelen testek, kirakott női mellek, szexjelenetek. Megmondom őszintén, a horrorcirkusszal összevetve, tojok a szexjelenetekre. Nyilván ne menjen pornó, de felőlem aztán nézheti a ciciket, azt valahogy teljesen természetesnek érzem. Mondjuk ne mindig túlstilizált cicik legyenek, ha kérhetem. Csókolózó párok, félmeztelen emberek, azzal mi a baj? Szerintem semmi. Nem mintha örülnék neki, nem, a szexet sem kell képileg túltolni, de én az erőszaktól jobban féltem őket. (És nem arra a problémára gondolok, hogy bárki könnyen talál szextartalmat az interneten, hiszen ennek például sok szülővel együtt egyáltalán nem örülök, de most inkább az érdekel, mi az, amit akkor is lát, ha nem keres.)

Nem kellene már úgy viselkednünk, mindenkinek, minden szolgáltatónak és mindenfajta médiafelület működtetőjének, hogy elismeri és figyelembe veszi, hogy a gyerekek a felnőttekkel egyenjogú emberek, és nem csak a cukorkareklám célközönségei, mindenféle célra felhasználható lényecskék (kormánypropaganda, szülők meggyőzése fölösleges dolgok megvételéről stb.)? Olyanok, akiknek szükségük van arra, hogy ne kényszerítsük rájuk az erőszak különféle képi megnyilvánulásaival való találkozást? Nekik ez kell az egészséges fejlődéshez, és aki ezt nem veszi figyelembe, az őket károsítja. Mert hiába van erre törvény, nem igazán sikerül követni a szellemét.