Baba

Amiért anyát elítélik, azért apát felmagasztalják?

A világhírű blogger, Constance Hall világított rá arra a kettős mércére, amivel a külvilág a szülőket méri. Ha belegondolunk, mind belefutottunk már ilyen helyzetekbe, csak már annyira hozzászoktunk, hogy fel sem tűnik, amikor velünk történik.

Egy mindennapi esemény váltotta ki Hall felháborodását. Nem azért tartja vérlázítónak, hogy ilyen negatívan megkülönböztetik az anyákat, mert kevesebb dicséretet akarna az apukáknak. Az a problémája, hogy ugyanazért a tettért – jelen esetben egy nyilvános pelenkacseréért – ugyanolyan reakció kellene hogy érje mindkét szülőt, függetlenül attól, hogy anya vagy apa az illető. Azért rendkívül káros a kettős mérce, mert ezzel taszítják az anyukákat a megfelelési kényszerbe, tökéletességre törekvésbe, és többek között emiatt vált kórtünetté már az anyák állandó bűntudata és önostorozása. Minden szavával egyetértünk.

“Egy barátnőmmel reggeliztünk egy étteremben, és természetesen Snow bekakilt. Kivittem a mosdóba, ahol nem volt pelenkázó, de semmi baj, az étterem egy parkban állt, így jó messzire elsétáltam a bejárattól, és a fűben kicseréltem a pelenkáját. Nem nagy ügy.

30 perccel később egy nő odalépett hozzám, és így szólt:

– Láttam, ahogy kicseréli a lánya pelenkáját, legyen szíves legközelebb ezt a pelenkázóban csinálni.

– De nem volt pelenkázó az étteremben.

– Van egy nem messze innen, a mozgássérült vécében.

– Remek, a lányom valószínűleg nem kakil a következő hat órában, de ha igen, eszerint fogom intézni.

Teljesen lelombozott ez a párbeszéd. A következő hétvégén az egész családdal kimentünk ugyanebbe a parkba. Rumi bekakilt, épp jókor, mert a férjemen, Billen volt a sor a pelenkázásban. Bill fogta, lefektette a fűbe, és kicserélte a pelenkáját. Egy csapatnyi nő sétált arra, az egyik így szólt: »Ó, milyen jó apa! De jó ilyet látni!« Bill úgy érezte magát, mint valami szuperhős.

Constance Hall
Constance Hall

Abban a pillanatban fel sem tűnt a dolog, annyira hozzászoktam már ehhez a hozzáálláshoz. Hozzászoktam, hogy engem kritizálnak azért, amiért a férjemet felmagasztalják. Hozzászoktam, hogy amikor én megyek a gyerekekért az iskolába, akkor ítélkező pillantásokat kapok, amiért későn érek oda, míg ha Bill megy értük, még a vörös szőnyeget is leterítik előtte és nagyzenekar húzza neki a himnuszt, amiért feltűnik az iskolánál a gyerekeiért.

Így működik a mi társadalmunk. Hatalmas nyomás alá helyezik a nőket, hogy tökéletesek, önzetlenek legyenek, míg a férfiakkal szemben minimálisak az apai elvárások. Nem azt mondom, hogy ne dicsérjük az apákat. Imádom, amikor a férjemet elismeri valaki mindazért, amit a gyerekeiért tesz. Jó apa, igenis ünnepeli kell őt. De mi, nők egymást is igazán megdicsérhetnénk olykor. Például ha látunk egy anyát, aki épp telefonál, miközben tolja a babakocsit, gondoljunk arra, hogy »úgy döntött, nem marad otthon, hogy licitáljon az e-Bay-en a kedvenc táskájára, vodkát kortyolgatva, hanem inkább elvitte a gyerekét sétálni, milyen nagyszerű anya!«.

Minden anya megérdemli a pacsit, bókot, ovációt. A kedvesség jelentheti az anyáknak azt a vörös szőnyeget és nagyzenekart, amit apa alanyi jogon megkap, ha begördül a suli elé. Nem annyira látványos, de ugyanolyan hatásos.”

Olvass többet az anyaságról és ítélkezésről:

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top