Egyetlen dolog áll a mellplasztika és köztem: az üzenet, amit ezzel a lányaimnak küldök

Volt egy bizonyos elképzelésem arról, milyenek lesznek a melleim, miután megszületett a két lányom. Nagyjából ilyesmi: jóval méretesebbek, mint a terhesség előtt, nem olyan feszesek, persze, de mindenképpen nagyobbak.

És láss csodát: a korábban pici melleim rendes keblekké váltak mindkét várandósság alatt, amit persze imádtam, főként, hogy előtte évekig sportmelltartót kellett hordanom, és elviselni, hogy deszkának csúfolnak. Végre felpróbálhattam a cuki melltartókat normál méretben, amelyekből még választani is lehet. Éppen olyanok voltak a melleim, amilyet mindig is akartam; abban a formában szerettem volna megtartani őket életem végéig. 

Édes istenem, azok a terhességi mellek!

Az az igazság, hogy kissé naivul azt gondoltam, hogy úgy fognak maradni még akkor is, amikor már abbahagytam a szoptatást. Csúnyán fel kellett ébrednem ebből az álomból: visszatértek a régi cicik, miután elválasztottam a második lányomat – kivéve azt az apró kis különbséget, hogy most még kisebbé váltak. Tulajdonképpen még kisebb és talán satnyább vagyok, mint középiskolában, ez pedig nehézzé teszi, hogy örömmel fogadjam el a testemet. 

Akármennyire próbálok én boldog lenni a kis termetemmel és az egészséges, jól működő testemmel, egyszerűen nem vagyok az. Leginkább pedig a nem létező melleimet látom folyton. Kábé olyan, mint általános iskolában, amikor minden lány magabiztosan öltözködik tornaórára, és csodás, új melltartót visel, én meg elbújok a mosdók között, mert túlságosan is félek attól, hogy valaki csúfolni fog a sportmelltartóm miatt. Az “Ici-Pici-Cici Bizottság” elnökségi tagja vagyok, mondják majd, vagy, hogy “elöl deszka, az már tuti”. Nagyjából egyetem alatt kezdtem kicsit magabiztosabban érezni magam a testemben, amit az érettség mellett a pushup melltartók csodájának köszönhetek.

De most úgy tűnik, az eszem és a testem harcba szállt egymással.

A testem egészséges, jól működik, mindegyik része megfelelően illik a pici termetemhez, de a legkisebb rész a mellkasomon kísért engem, és állandóan olyan gondolatokhoz visz, amelyeket megpróbáltam sokáig titokban tartani. Plasztikáztatni akarok. Már odáig jutottam, hogy referenciákat kértem, és plasztikai sebészeket kerestem. Éjszaka, amikor mindenki ágyban van már, végignézem az oldalaikat és a nők képeit, akik már túl vannak rajta, és azon gondolkozom, én megtenném-e.

Nem az ijeszt meg, hogy vágnának rajtam, vagy hogy nehéz lenne a felépülés, az nem számít, tényleg. Attól félek, hogy a lányaim észreveszik, hogy valami megváltozott a testemen, és kérdéseket fognak föltenni. Hogy tudom őszintén azt mondani nekik, hogy megváltoztattam a testemet, mert az, ami volt, boldogtalanná tett engem? Hogy ahogy kinéztem, az bizonytalanná és nőietlenné tett engem? Mit tanítok a lányaimnak azzal, hogy megváltoztatom a testemen azt, amitől nem érzem jól magam? Úgy szeretném nevelni őket, hogy elfogadják a tökéletlenségeiket, és folyton emlékeztetem őket, hogy a szépség nem a külsőn múlik. Azt próbálom megmutatni nekik, hogyan kell tisztelni és elfogadni a testünket. 

Nem lennék én magam totálisan képmutató, ha  közben változtatnék a saját testemen?

A hároméves kislányom legfőbb szomorúsága éppen a külseje, mert ő “igazi göndör” hajat akar, mint amilyen Meridáé, és attól is szomorú, hogy alacsony. Még azt is megkérdezte, hordhatna-e magassarkút, hogy magasabbnak látsszon, és hogy begöndöríteném-e a haját. Már most azon gondolkozik, hogyan kellene megváltoztatnia magát. Én ezt nem akarom; azt szeretném, hogy örömmel fogadja el a tökéletlenségeit, amelyek egyedivé és különlegessé teszik. 

Mindezt hogyan képviselem, ha plasztikáztatom a mellem? Egyszerűen nem tudom, hogy mondjam el nekik, miről van szó, anélkül, hogy úgy gondolnák, bármit megváltoztathatnak magukon, amit nem szeretnek. Azt szeretném mondani nekik, hogy ez nem egyszerűen arról szól, hogy nézek ki, hanem hogy hogyan érzem magam. Hogy a kis ciciméretem bizonytalanná, nőietlenné tesz, és kényelmetlenül érzem magam tőle.  

Folyton csak a sztereotípiák hangzanak el, ha plasztikai műtétekről, szépészeti beavatkozásokról van szó.

Akik ezen átesnek, na, azokat hiúnak és önzőnek állítják be. De mi a rossz abban, hogy megváltoztatsz valamit magadon, ami miatt folyton rosszul érzed magad? Ha valaki felszed néhány kilót, nem megy el edzeni éppen emiatt? Miért ne lehetne eltávolítani az aknék helyét és a sebhelyeket, ha valakinek emiatt kisebb az önbizalma?

Persze azzal nem értek egyet, ha valaki minden apróságot megváltoztat magán, csak hogy valamiféle valódi megtestesülése legyen Kennek vagy Barbie-nak – ez minden kétséget kizáróan túlzás. De egy olyan részt megváltoztatni, ami rossz emlékeket hoz fel, és csökkenti az önbizalmat, azt végül is miért ne – nem? És mégis, itt állok, továbbra is bizonytalanul abban, hogy mit akarok, és hogy a döntésem hogyan hat majd a lányaimra. 

Pillanatnyilag tovább folytatom a keresést, figyelem az orvosokat és a referenciákat arra az esetre, hogy egy nap megtalálom a szavakat arra, hogy elmondjam a lányaimnak, mi zajlik bennem. Elmondjam, hogy míg tisztelem a testem, mégis minden részletével együtt boldog akarok lenni benne. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy felpumpálják a cicimet.

Olvass többet a mellplasztikáról:

• A mellplasztika bizarr és fájdalmas története
• Vállalnád most a mellnagyobbítást?
• Megbánta a mellplasztikát a hatgyerekes anya